Tavasz 9. fejezet - Hajnalösvény

dec. 11	Tavasz 9. fejezet
	Írta Ariana

Ármin a fehér asztalterítőre került habot figyelte. Az anyja csokoládétortát kapott, rengeteg krémmel és tejszínhabbal a tetején, a szeleteléskor azonban a tányér mellé esett egy kis darab. Ármin erre a fehérségre koncentrált, hogy elnyomja belül és kívül is a zajt.
Boldog, ünneplő család képét keltették, neki azonban felfordult a gyomra, amikor Dávid puszit adott Csilla szájára. A férfi rögtön utána ránézett, bűnbánóan, és bár Ármin biztosra vette, hogy az egész csak színészkedés, utálta. Magával együtt, amiért épp az anyja boldogságának útjában áll, pedig a lelke mélyén tudta, hogy Csillának sokkal jobb lesz Dávid nélkül. A férfi nem lehetett volna úgy az igazi társa, hogy saját magát ilyen mélyen elnyomja.
Megpiszkálta a villával a tortát, bár alig csúszott le a falat a torkán. Percek óta fel sem pillantott, nagyjából azóta, hogy átadták az ajándékokat, és enni kezdtek. Igyekezett teljesen elhatárolni magát mindentől, kivonta magát a társalgásból, a szerencse pedig ezúttal mellé szegődött: senkinek fel sem tűnt, mennyire szótlan. A keserűség azonban belopódzott az egész lényébe, megfestette mérgével a pillanatot, a nyelvére is ráköltözött, hányingerrel küzdött. Mély lélegzetet vett, hogy kitisztítsa magából, hasztalan. Az idő olyan lassan telt, mintha valaki erős ragaccsal kente volna le, és beragadt volna a másodpercmutató. Ármin ingerültsége nőttön nőtt, kitörni készen, ezt azonban nem engedhette.
– Hagyd csak, majd én! A szülinapos csak jól érzi magát.
Kapott az alkalmon, hogy elpakolhat, és közben a konyha magányába és csendességébe bújhat. Kiskorában imádta a mosogatást, bár mindenki azzal cukkolta, hogy rajta kívül egy teremtett lélek sincs, akinek ilyen perverziója lenne. Őt viszont megnyugtatta a langyos víz és a kezén elterülő hab. Kifejezetten utálta, amikor az anyja vett egy mosogatógépet. Most viszont lekötötte, hogy megtöltse a gép belsejét, ráadásul addig is békén hagyták.
– Ezt hova tegyem?
Ármin olyan hirtelen méreggel egyenesedett fel, hogy majdnem kicsúszott a kezéből a tányér.
– Ahova akarod! – vetette oda Dávidnak, de hiába várt, a férfi nem mozdult, csak bámult rá meredten, míg meg nem unta. Hozzá sétált, kivette a kezéből a poharakat, és visszaegyensúlyozott velük a konyhapulthoz.
– Már nem kell sokáig kibírnod.
– Szerencsére – válaszolta Ármin mogorván, továbbra is a hátát mutatva. Így legalább Dávid nem láthatta az arcát, mert őt végtelen bosszantotta, hogy az ajka megremeg. Mire megfordult, egyedül maradt a helyiségben, ettől azonban még rosszabb lett. Az ajtó ismét kinyílt, ő pedig olyan méreggel pördült meg, amelyet még sosem érzett. Geri megtorpant, kicsit hátrált, amikor ezt észrevette.
– Oké, már meghaltam – emelte fel a kezét, enyhe mosollyal, mire Ármin hangosan szusszantott. Nem értékelte a poént. – Gyere, kimentettelek. Húzzunk fel a szobádba! – ajánlotta Geri, Ármin pedig legyőzötten bólintott. Becsapta a mosogatógép ajtaját, a benne lévő poharak hangos csilingeléssel koccantak össze, őt azonban azt sem érdekelte volna, ha ripityára törnek. Legalább hasonlítanának hozzá…
Eredetileg pillantásra sem akarta méltatni többé Dávidot, a lépcső felé menet mégis megtorpant. A tekintetük találkozott, összefonódott, Árminnak erőnek erejével kellett eltépnie a láthatatlan köteléket.
– Ne mondj semmit! – szólt rá Gerire, amikor a fiú ki akarta nyitni a száját. Az unokatestvérét azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy megossza vele, amit gondol.
– Sajnálom Csillát.
– Úristen, de utállak – morogta Ármin. Leült a fotelébe, a lendület egészen a falig elgurította. A váz panaszosan nyögött fel alatta.
– Komolyan, kész agyrém, amit műveltek.
Ármin eddig a térdére támaszkodott, és a kezére hajtotta a fejét, erre viszont felpillantott.
– Miről beszélsz?
– Te nem látod, hogy néztek egymásra – közölte Geri olyan arccal, mintha a világ legnagyobb rejtélyével találta volna szembe magát. Ármin homloka gondterhelt ráncba szaladt.
– Mérgesen? – próbálkozott, mire Geri gúnyosan felhorkantott.
– Persze.
Árminnak nem volt kedve vitatkozni vele. Azon járt az esze, hogy Dávid odalent van, egész este karnyújtásnyira ült tőle, és soha többé nem találkoznak. A gondolat mélyre vájta magát, a lelkét szaggatta, legszívesebben üvöltött volna a kíntól. Ehelyett ült némán, magába roskadva, engedve, hogy sodorja az ár…

Ármin mozgolódásra riadt. Még csukott szemmel, félálomban is tudta, hol van épp, elvégre sokadik alkalommal aludt Dávidnál, az élmény mégis mindig boldoggá tette. Szeretett a férfi mellett ébredni, főleg mióta Dávid nem viselkedett vele olyan kimérten reggelente.
– Mennyi az idő? – morogta inkább a párnának, mint a férfinek.
– Kilenc.
– Visszajössz? – kérdezte Ármin, mire a mocorgás abbamaradt. Mivel nem kapott választ, felpillantott. Dávidnak csak a hátát látta, a férfi nem fordult felé, hanem néhány fáradt másodperc után végül felkelt az ágyról.
– Csinálok reggelit.
Ármin annyiban hagyta. Jobban szerette, ha Dávid még engedte reggel egy kicsit bújni, csókolózott vele indulás előtt, de a fiú már ennyiből levette, hogy ez nem egy olyan nap. Ma Dávid ismét zordnak tűnt.
Heverészett még egy kicsit, reménykedett, a férfi hátha meggondolja magát, bár nem számított rá igazán, hogy megtörténne. Pont ezért lepődött meg annyira, amikor ismét süppedt mellette a matrac. Mosolyogva fúrta magát közelebb, fejét a férfi ölébe hajtotta, és élvezte, hogy Dávid végigfuttatja a hajában az ujjait. Dávid nagyon sokára törte meg a köréjük nőtt csend fátylát.
– Beszélnünk kellene.
Ármin nyűgösen szusszant.
– Abból ritkán sül ki bármi jó.
– Komolyan.
Ármin hezitálva húzódott el. Dávid komorsága megijesztette, és nem értette, miért ilyen vele. Tegnap este annyira másképp viselkedett, akkor számított elutasításra, depresszióra, most azonban nem készült fel rá.
– Reggeli után? – kérdezte reménykedve, mire a férfi bólintott.
Mire asztalhoz ültek, Árminnak már enyhe gyomorgörcse volt. Némán evett, minden falattal küzdenie kellett, egyébként sem volt jó étvágyú.
– Sajnálom a tegnapit. Haragszol érte?
Ármin megrázta a fejét. Eredetileg nem merte volna magától felhozni, de ha már Dávid belekezdett, úgy döntött, mégis megteszi.
– Mondjuk az óvszerről kikérhetted volna a véleményem.
Dávid zavartan kapta el a tekintetét. Ármin este szex közben nem szólt érte, pedig a férfi semmi jelét nem adta soha előtte, hogy védekezés nélkül akarna hozzáérni. Akkor már egyébként is mindegy volt, amikor feltűnt neki.
– Ne haragudj. Nem tudom, este mi ütött belém. Nem fordul többé elő – mondta a férfi nagyon határozottan, és volt valami ebben a pár szóban, ami aggasztotta Ármint.
– Nem baj, csak váratlanul ért – próbálkozott menteni a helyzetet, Dávid azonban felnézett rá, és az arcát látva Ármin már sejtette, hogy nem fog örülni annak, amit hallani fog.
– Nem úgy értettem. Tényleg nem fog előfordulni, mert itt befejeztük.
Árminnal forgott a konyha. Az étel, amit nagy nehezen legyűrt, most vissza akart jönni, küzdött a hányingerrel.
– Tessék? – préselte ki magából, hátha rosszul hallotta.
– Befejeztük. Nincs több találkozás, én sem kereslek, te se tedd.
– Miért?
Ármin gyűlölte, mennyire halk a hangja. Dávid ingerülten túrt a hajába, és folyamatosan rázta a fejét.
– Mert eddig ment, de… – A férfi elakadt. Kitolta maga alól a széket, de nem állt fel, csak meredt maga elé. – Nagyon kedvellek, pont ezért fejezzük be.
Ármin bevetett minden érvet, ami eszébe jutott, de falakba ütközött. Dávid kitartott a döntése mellett, leverte a csábítási kísérletét is, amikor már a szavakat feladta, és egyszerűen kitessékelte az ajtón. Ki az életéből.

Előző

Következő