Végzetjel 20. fejezet - Hajnalösvény

okt. 29	Végzetjel 20. fejezet
	Írta Ariana

20.

¬– A könyvvel szeretnél új próbát tenni, vagy a nagymamáddal?
Hümmögök. Az ujjaimat a hűvös, simogató víz mélyére merítem, élvezem a suttogását, bár nem tudom megfejteni, mit mond. Néha arra hajlok, épp üdvözöl, néhol arra, hogy óva int. Mintha külön nyelvet beszélnénk, talán én felejtettem el a saját anyanyelvem.
Egy kis patak mentén rejtőztünk el megpihenni az előző kaland után. Egyfolytában a könyvben talált rigmus jár a fejemben, de nem jutok közelebb, az egész kusza és értelmetlen. Az összes szöveg ilyen volt, még ha néhol konkrétumokat is tartalmazott, a fele ködbe burkolódzott. Bár Rhys nem hibáztat, úgy érzem, elbuktam.
„A világok kulcsa ott lapul, hol a szív jég, az elme tűz, helyet cserél, összefűz. Egyik kulcs, másik zár, vagy kinyílik, vagy bezár.”
Hiába ismétlem újra és újra, nem találom meg az értelmét. Lustán játszom a habokkal, elmerengek, fel sem tűnik, hogy fennhangon megismétlem a versikét. Rhys arca gondterheltté válik, ez az egyetlen, ami visszahoz a valóságba.
– Folyamatosan erre gondolok – kérek sután elnézést, de leint.
– Én is – vallja be, én pedig kapok az alkalmon. Általában megosztja velem, ha ötlete támad, de hajnal óta semmit sem mondott.
– Mire jutottál?
Tanácstalanul megrázza a fejét, ezzel rögtön lelomboz. Bármennyire zavart volna, ha titkolózik előttem, mélyen legbelül biztosan megkönnyebbülök, ha bármilyen nyomon elindít. Aztán mégis találgatni kezd, és tetszik, hogy végre együtt próbáljuk megfejteni a titkot.
– Gondoltam rá, hogy a jég téged jelképez, a tűz engem, de a te szívedben több a tűz, mint az enyémben. Felolvasztottad az enyémet is, pedig azt sem tudtam, hogy fagyott. – Nevetés bujkál a tekintetében, amikor ezt mondja, magam is elmosolyodom.
– Talán pont erre utal – mélázok el.
– Az én szívem volt jeges, a te elméd tüzes? Az első része talán, de a második? Már megbocsáss. – Ingerlően felnevet, bosszúból a vállára csapok.
– Nagyon mókás vagy – sóhajtom, de a vidámsága így is, úgy is ragadós, hiába tagadnám. A szavai mindenesetre elgondolkodtatnak, bár egyetlen lépéssel sem kerülök közelebb a megoldáshoz.
– Mi lehet a világok kulcsa? Nagyapa igazán segíthetett volna, mielőtt eltűnik – morogja Rhys nem épp tisztelettudóan, én azonban nem szólok rá, mert teljesen jogosnak érzem a mérgét.
– Vajon egy tárgy? Tudás? – találgatok. – Több képességet birtoklunk együtt, mint az egész világ – állapítom meg. Rhys tekintete rám villan.
– Jó lenne, ha ezt nem hangozhatnád. Veszélyes lehet.
– Veled minden veszélyes. – Bóknak szánom, a szavak könnyedén hagyják el a szám. Rhys először döbbenten pislog rám, aztán elkapja a ruhám, magához ránt, vadul megcsókol. Az egyik tenyere a tarkómra csúszik, a körmei enyhén a bőrömbe mélyednek, a másik az enyémhez simul a víz alatt. A suttogás erősödik, fülsiketítővé válik, összeolvad a szívem ritmusával. Rhys ujjai az enyémekbe kapaszkodnak, a csat enged a vállán, az sem érdekel, ha meglátnak. Kóstolom a bőrét, miközben lemeztelenít, a kavicsok a hátamba mélyednek, mégsem szólok rá, hogy ne itt.
Forr a vérem, nem csendesíti a hűvös patak, amelybe a jobbom merül. A kövek felhorzsolnak, látom, ahogy vér szennyezi a vizet.
– Mentsd a köteléket! – susogják a habok. – A távolban is a tiéd marad, visszavezet majd!
Nem értem, miért mondják, de Rhys csókjára figyelek, a ritmusára, a kéj hevében szorító ujjaira. Teljesen elveszek a pillanatban, hosszú percekre van szükségem, míg meglelem újra a józanságot a mámor után.
– Figyelmeztetett – szólalok meg. Rhys felemeli a fejét a mellkasomról, látszik rajta, hogy fogalma sincs, miről beszélek.
– Hm?
– A patak – pontosítok. Rhys tekintete éberré válik, válaszokat akar.
– Mit mondott?
– Hogy mentsem a köteléket – hallgatózom, de már csend honol, muszáj megpróbálnom felidézni a szavakat, amelyekkel az elmúlt percekben nem törődtem. – Azt mondta, a távolban is az enyém maradsz.
– Úgy érted, külön kellene válnunk?
Rhys felül, a hátát mutatja nekem, érzem a zaklatottságát, nehezemre esik a felelet.
– Lehet.
– Ez rossz ötlet – jelenti ki teljes bizonyossággal. Visszafordul hozzám, én azonban megkísérlem elvenni a helyzet élét.
– Nem bírnád nélkülem? – incselkedek, Rhys viszont el sem mosolyodik.
– Dorian. – A hangja komoly, az arca gondterhelt, ez engem is józanságra sarkall. Megmoccanok, a sebek egyből sajogni kezdenek. A grimaszt nem tudom megállítani.
– Mi a baj?
A víz hangja felerősödik, mintha ezerfelől jönne, levegőt is alig kapok az intenzitásától.
– Veszély! Veszély!
Hangos, megsüketülök tőle, a fülemre szorítom a tenyerem, de nem lesz jobb. Rhys aggódva nyúl hozzám, alig értem a zajban.
– Dorian?
– Valaki erre tart – jelentem ki. Rhys a ruhái után kap, én azonban megállítom. – Még messze van.
Megmosdunk, gyorsan felöltözünk, biztonságos helyre húzódunk. Sokáig leselkedünk a fák közül, mire felbukkan egy ismerős alak. Hatalmas kő esik le a szívemről, a viszontlátás boldogsággal tölt el.
– Matteo – súgom Rhysnak, ő azonban elkapja a karom, amikor el akarom hagyni a rejtekhelyet.
– Bízol benne? – kérdezi.
– Természetesen – felelem azonnal, miközben kiszabadítom magam a szorításából. – Mintha az öcsém lenne. Testvérekként nőttünk fel.
Rhys mérlegel. Matteo alakját figyeli, majd ellép mellőlem, jelezve, hogy utamra enged.
– Akkor én is bízom benne.
Lágyan megcsókolom, mielőtt eltávolodom tőle. Matteo vagy a lépteimet hallja meg, vagy egyszerűen megérzi, de az irányomba pillant, az arcára döbbenet költözik. Felnevetek a látványon, és megölelem, amikor közel érek hozzá. Eltelik pár másodperc, mire viszonozza az érintést, végül eltol magától, jól megnéz.
– Tényleg te vagy. Azt hittem, képzelődöm – szólal meg vigyorogva. A haja ezúttal hosszabb, az anyja még biztosan nem kapta el a szokásos vágásra, de így sem tévesztettem volna össze senki mással.
– Kicsit visszatértem – válaszolom vidáman, a viszontlátástól feldobottan. – Beszélnem kell a nagyival.
– Az bajos lesz. Tele vagyunk vendéggel. Az unokahúgod menyegzőjére készülnek, kész káosz, ami bent folyik – meséli, majd ismét végigmér, és körbetekint. – Hol hagytad a…
Elharapja a mondatot. Sejtettem, hogy nyílt titok lehet az eltűnésem oka, mégis most szembesülök vele igazán. Ki tudja, miféle pletykák kaptak szárnyra a távollétemben. Valószínűleg meg sem közelítik a valóságot.
– A társam?
Szándékosan ezt használom. Matteo mintha beleremegne szóba, de hamar lerázza magáról, és bólint.
– Aha, ő. A tűzmágus. Nem hoztad?
– Dehogynem – vágom rá, de azonnal megbánom. Nem értem az érzést, mert Matteo nem árulna el, valószínűleg túl paranoiás lettem az utóbbi időben.
– És miért rejtegeted? Szívesen megismerném.
Igyekszem, nehogy abba az irányba forduljak. Matteo észreveszi a hezitálásom, így gyorsan magyarázkodni kezdek, hogy enyhítsem az ajánlatát követő kínos hallgatást.
– Amint lecsillapodnak a kedélyek, szívesen bemutatom – engesztelem. – Most viszont mindennél fontosabb, hogy beszélhessek a nagyival. Négyszemközt. Átadnál neki egy üzenetet?
– Persze – feleli Matteo azonnal. Átgondolom, hol találkozhatnánk nyugodt körülmények között, de így a kastélyban biztosan nem merem felkeresni. Azok alapján, amit elmondott, óriási szerencsénk volt, hogy legutóbb megúsztuk.
– Várom ugyanitt sötétedés után. Mondd meg, hogy Rorger küldött. Ő érteni fogja – kérem. Arra számítok, hogy Matteo faggatózni kezd, végül némi csend után csupán bólint.
– Aztán mesélsz! – figyelmeztet, az ujjával játékosan rám mutat.
– Természetesen – ígérem meg. Még egyszer megölelem, mielőtt elbúcsúzom tőle. Követem a tekintetemmel az alakját, míg el nem tűnik előlem. Amikor már biztonságosnak érzem, visszamegyek Rhyshez.
– Minden rendben? – érdeklődik. A harag a semmiből támad rám, képtelen vagyok megállni, hogy rámorduljak, pedig semmit nem követett el.
– Mióta veled találkoztam, mindenkiben keresem a rosszat.
Rhys arcára van írva, hogy erre nem számított. Tesz egy újabb tétova lépést felém, de azonnal megtorpan.
– Legalább nagyobb eséllyel maradsz életben – feleli élesen.
Ráhagyom. Furcsa, szomorú nosztalgia támad meg, Rhys érintése sem hozza el a szokásos nyugalmat.
A várakozás hosszúra nyúlik, a nap mintha direkt sokáig maradna az égen, számolom a perceket, megőrjít a lassúságuk. Rhys egész délután nem teszi szóvá a viselkedésem, én azonban rosszul érzem magam, amiért rázúdítottam a haragom.
– Sajnálom – töröm meg a közénk beállt, zavaró csendet. Rhys felém fordul, nagyot szusszan.
– Mintha néha engem hibáztatnál, amiért szembesülnöd kellett azzal, milyen a világ.
– Talán így van – válaszolom keserűen. – Előtted burokban léteztem. Nem sokra tartottak, mert gyengének tűnt az erőm, de ezen kívül sok bántás nem ért. Most menekülök, a szabadban alszom, valaki vagy valami mindig veszélyt jelent rám – hadarom, idegesen, össze-össze akadó nyelvvel. – Nem cserélném el, hogy veled lehetek, de gyűlölöm, hogy sosem vagyunk biztonságban.
A megismerkedésünk elején Rhys biztos ebben a pillanatban felkel, és vissza sem néz, most azonban egyszerűen megölel. A hajamat simítja, puszit ad az arcomra, nyugtatóan susog a fülembe arról, hogy minden rendben lesz. Én félek. Rettegek, hogy elveszítjük egymást, de ki sem merem mondani, nehogy valóra váljon.
Elheveredünk a csillagok alatt. A fák koronái között felcsillannak, fényesek, bájosak, jobb kedvre derítenek. Az ujjaimmal a fűbe túrok, jólesik a szálak érintése. Meglepődöm, amikor erre ráeszmélek. Felülök, mélyen a földbe túrok, először fogalmam sincs, mit keresek, de hamarosan megtalálom. Apró magvak, jól elbújtak, lassan ideje a felszínre törniük. Kihúzom az ujjaim, a vizet hívom segítségül, mielőtt szólítanám őket. Koncentrálnom kell, mert nem olyan egyszerű, mint megnöveszteni a füvet, túl kicsik és kezdetlegesek, nehezen boldogulok velük. Amikor az első áttöri a felszínt, sírni tudnék a boldogságtól.
– Ügyes – dicsér meg Rhys, én pedig feldobódva folytatom, amit elkezdtem. – Egy kis fény segíthet – teszi hozzá, a tenyeréből épphogy előtör egy picike sugár. Hamarosan a virág kibontja a szirmait, gyönyörű kék színben pompázik. Nem tudom levenni róla a tekintetem.
– Nagyon gyorsan megtanultad uralni – mondja Rhys elismeréssel a hangjában. Elmosolyodom, mert magam sem hittem volna, hogy ennyire élvezni fogom az új képességet. Ami valójában talán mindvégig ott szunnyadt bennem, csupán segítségre volt szüksége, hogy előbukkanjon, ahogy ennek a virágnak is.
– Te pedig úgy használod a fényt, mintha mindig is birtokoltad volna – válaszolom. Rhys halkan kuncog, elkapja a kezem, megszorítja.
– A tűz részben fény is, ha belegondolsz. Egyik elem sincs meg egyedül, talán el kellene kezdenünk nem különválasztani őket. Látod, milyen remekül működnek együtt.
Igazat adok neki. A mellkasának dőlök, kicsit elveszíti az egyensúlyát, de megtart, magához ölel. Az erdő hangjait hallgatjuk, míg meg nem halljuk az első, idegen roppanást, amit léptek okoztak.
Egymásra nézünk. Rhys int, hogy feküdjek le, míg ő a legközelebbi fatörzsnek támaszkodva megnézi a zaj forrását.
– A barátod az – suttogja. – Egyedül.

Előző

Következő