2. fejezet
– Mi baj van?
Vivi hátra sem pillant, folytatja a mosogatást, én viszont kukán üldögélek a konyhaasztalnál. Fél órája érkeztem, azóta őt faggattam, hogy ne magammal kelljen foglalkozni. Pedig azért jöttem, hogy kiöntsem a lelkem, a gyerek is alszik, a férje munkában, itt lenne az alkalom.
– Olyan fancsali pofát vágsz, hogy tuti van valami.
Elmosolyodom. A terítő mintáját bámulom, közben viszont egyfolytában pörgetem magamban az elmúlt pár hét eseményeit. Egy hónapja nem jöttem át a nővéremhez, ha belegondolok, hihetetlen sok dolog történt azóta.
– Megcsaltam Erát.
Vivi hátát látom csak, de az feltűnik, hogy abbamarad a mozdulat, amivel a tányért mossa. Végül leteszi, elzárja a vizet, megtörli a kezét, és lassan megfordul, a pultnak támaszkodik. Nem vádló a tekintete, inkább csak meglepett.
– Azt hittem, jól megvagytok.
– Én is. És így is van… csak…
Elakadok. Nehéz megfogalmazni, pedig készültem rá. Vivi viszont nem ismeri Marcit, nem biztos, hogy megérti, miért annyira erős a kísértés, valahányszor csak meglátom. A csend azonban úgy tűnik, beszédesebb, mint hittem.
– Szóval pasi – állapítja meg. Első reakcióként elnevetem magam.
– Ennyire egyértelmű?
– Igen.
– De miért?
Vivi megcsóválja a fejét. A szekrényből elővesz egy csokit, majd miután leült velem szemben, kibontja, darabokra töri a táblát, és felém nyújtja. Ha én ideges vagyok, alkoholra vágyom, de vele inni nem lehet, ő az édességet használja stresszoldásra.
– Azért, mert te a férfiakhoz húzol, és apáék kedvéért játszod meg, hogy nem így van.
– Ez nem igaz – hárítok azonnal, Vivi tekintete viszont belém fagyasztja a szót. Még nem fejezte be.
– Tudom, ezerszer megbeszéltük. Elvagy a csajokkal. De miközben minden más pasi rajtafelejti egy jó nőn a pillantását, te kizárólag a fiúkat stírölöd. Ne nézz ilyen kétségbeesetten! Csak az látja, aki figyel. Én meg szoktalak.
– Óriási.
– Szóval? Alkalmi a srác, vagy bele vagy zúgva?
Nem felelek azonnal. Elveszek egy újabb darab csokit, azt forgatom a számban, pedig csupán másodperceket nyerek vele. Én akartam beszélni róla, mégis annyira nehéz.
– Neki alkalmi vagyok.
– Tehát nem fogsz lépni – állapítja meg. Hevesen rázom a fejem, mert a gondolattól görcsbe rándul a gyomrom, hogy bármi változzon. Most jó így, stabil, Era mellett nyugodt, és a szüleim sem gyanakodnak végre. Elegem van a veszekedésből.
– Felesleges lenne.
– Kinek?
– Ne kezdjük ezt! – szólok rá, erre megkeményedik a tekintete, én pedig azonnal behúzom a nyakam. Felidegesítettem.
– Ha az első lenne, esküszöm, békén hagynálak. De elég élénken emlékszem, hogy a legutóbb is rosszul döntöttél.
– Az egy jó döntés volt – ellenkezek, Vivi azonban látványosan legyint.
– Fél év depresszióval járt, még most is elég ritkán látlak nevetni. De te tudod, ha el akarod rontani az életed, én nem menthetlek meg magadtól.
Kiszárad a szám. Elesettnek tűnhetek, mert Vivi megszán. Köze­lebb lép, megsimogatja a fejem, engedi, hogy hozzábújjak. Gyerekként is mindig ezt csináltam, és vele nem zavar, hogy azóta felnőttem. Őt nem érdekli, hogy érzékenyebb vagyok, mint mutatni próbálom.
– Legutóbb azt mondtad, soha többé. Mi történt? – kérdezi, miközben kedveskedve borzolja a hajamat.
– Átlátott rajtam.
– Azt nem nehéz, ha valakinek jó szeme van – mondja nagyon halkan. – Mesélsz?
– Már meséltem róla – árulom el. Jó, nem sokat, nehogy gyanút fogjon, mert ő túlságosan ismer. – Marci az. Egy hónapja feljött hozzám, és…



– Szia!
– Helló!
Még integet is köszönésképp. Nem nagyon szeret kezet fogni, úgyhogy nem szoktam erőltetni, hanem elállok az útjából, hogy beengedjem. Ez zsinórban az ötödik alkalom a hónapban, hogy felhív, van-e kedvem összefutni, filmezni vagy dumálni. Régen is jóban voltunk, elég sokat találkozunk, de inkább társaságban, úgyhogy még mindig nem tudom mire vélni a mostani érdeklődését. Ráadásul bármennyire is kedvelem, egyre inkább érzem, hogy kísértést jelent. És én nem szeretem a kísértéseket, mert kevés ideig tudok ellenállni.
– Kérsz valamit?
– Inni? – kérdez vissza. Megtorpanok, mert nem nagyon értem, mi másra szólhatott volna a kérdés, de amikor felmerül bennem, mire utalhatott, elbizonytalanodom, majd sebesen elvetem az ötletet. Eddig nem tűnt úgy, hogy flörtölne velem, szóval biztosan én gondolom túl.
– Aha.
– Nem, köszi, talán majd később.
Nem árultam el neki, hogy már láttam a filmet, amit meg akar velem nézni. Szóval kicsit unom, egyébként sem nagy durranás, így a tekintetem folyamatosan Marcira téved, bármennyire próbálom elkerülni.
Annyira helyes. Tisztában is van vele, néha őszintén nem értem, hogy nincs az egekben az egója. Nem mintha szerény lenne, sőt borzasztóan öntudatos.
Szeretem a szőkének ezt az árnyalatát. Természetes, és biztos vagyok benne, hogy puhák lehetnek a tincsei, szívesen megérinteném őket. Az arca frissen borotvált, és bár még sosem láttam borostásan, nagyon kíváncsi lennék rá.
Kiszúrja, hogy nézem, egy pillanatra találkozik a tekintetünk, én pedig úgy csinálok, mintha épp arra fordultam volna. Talán egy percig sikerül elhitetnem magammal, hogy nem voltam átlátszó, Marci azonban halk, csuklásszerű hangon elneveti magát.
– Jó, eddig bírtam – szólal meg, és mielőtt visszakérdezhetnék, megmozdul, mellém térdel. A szemembe néz, majd a számra szorítja a sajátját, és a gondolat, hogy tiltakoznom kellene, voltaképp azonnal ki is röppen a fejemből.
Imádom, ahogy csókol. Erőteljes, vadítóan domináns, de csak kóstolót kapok, rögtön elenged. Én viszont már ennyivel túl vagyok a határon, azonnal visszahúzom magamhoz. Úgy tűnik, az előzőt tényleg csupán ízelítőnek szánta, mert ezúttal sokkal szenvedélyesebb, szinte falja a számat, levegőt is alig kapok. Az ölembe mászik, és amikor megérzem, mennyire kíván, megőrülök. A fenekére simítom a kezem, pedig lassan lehetetlen ennél közelebb lennem hozzá, de két éve nem éreztem ilyet, és most döbbenek rá, mennyire hiányzott.
Fogalmam sincs, mióta vagyunk egymáshoz tapadva, ép gondolatom is alig marad, az ujjaimat bebújtatom a pólója alá, forró bőrét érintem, feljebb gyűröm a hátán az anyagot. Engedelmesen dől kicsit hátra, hogy ledobja magáról, de amikor visszahajolna a számra, megállítom. Összevonja a szemöldökét.
– Azt ne mondd, hogy ennyi volt.
– Dehogy mondom – felelem azonnal. A kulcscsontját figyelem, egyszerűen muszáj megkóstolnom, erősen megszívom a bőrét, felnyög. Emlékeztetem magam, hogy az előbb még mást akartam. – Bent kényelmesebb.
A szobába érve az ágyra teperem. Nem hittem, hogy hagyja, de szinte azonnal a derekam köré fonja a lábait, félreérthetetlenül dörgölőzik hozzám, legszívesebben leszaggatnám magunkról a ruhákat, hogy végre tényleg érezzem őt. Vagy megérzi, vagy neki is ugyanez jár a fejében, mert hirtelen ellök, és a nadrágjához nyúl, gyors mozdulattal tornázza le magáról, majd az enyémre siklik a pillantása.
– Vetkőztesselek? – kérdi vigyorogva. Kapcsolok, és én is leszórom a maradék ruhámat.
Felgyulladok, ahogy végre meztelenül simulunk egymáshoz. A vágy túl erős, kapkodok, türelmetlen vagyok, Marci mégsem szól, mintha átragadna rá is a hevességem. Sejtem, hogy pár pillanatnyi fájdalmat okozok, érzem azon, ahogy élesen veszi a levegőt, de nem állít le, magamtól pedig képtelen lennék rá. Elveszek a testében…
Ahogy rendeződik a légzésem, úgy tolul minden az elmémbe. Nem merek Marcira nézni, nem akarom, hogy észrevegye rajtam, mennyire összezavart. Felkönyököl mellettem, én viszont makacsul a plafont bámulom. Kitartó, de végül halkan felszusszan, és arrébb mozdul.
– Használhatom a fürdőd?
– Persze.
Ezzel kiránt a dermedtségből, de továbbra sem tudok a szemébe nézni, gépiesen kelek fel, és keresek neki egy törölközőt. Elkapja a karom, eléri, hogy találkozzon végre a tekintetünk, de rekordgyorsasággal fordulok el, úgyhogy elenged. Lemosdik, elköszön, majd magamra hagy a lelkiismeretemmel.



Beleszédülök az emlékbe. Vivi elenged, visszaül a székére, ismét felém nyújtja a csokit. Elfogadom, aztán szótlanul bámulunk egymásra néhány percig, míg meg nem unja.
– Ott tartottunk, hogy rád mászott.
A részletekbe azért nem avatom be, címszavakban összefoglalva viszont tényleg ez a lényeg, szóval bólintok.
– Utána?
– Pár napig nem jelentkezett, aztán hirtelen beállított hozzám, és rám hagyta, én meg nem bírtam magammal. Nem erőltette, tudtam, hogy tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Csak épp annyira vonz, hogy ezek után képtelen voltam nem hozzáérni. Azóta pár naponta nálam köt ki, és hát nem sakkozni szoktunk.
– Ki hitte volna – vágja rá Vivi, de azért mosolyog, mielőtt ismét elkomorulna. Görcsbe ugrik a gyomrom az arckifejezésétől. – Szerelmes vagy?
Azonnal tagadni akarok, mégis, amikor megszólalnék, nem jön ki hang a torkomon. Ingerülten simítok végig a halántékomon, és legszívesebben elbújnék a világ elől.
– Nem tudom – felelem végül halkan, ez pedig közel áll egy beismeréshez. – Fogalmam sincs, mit érzek. Azt tudom, hogy kell. Olyan, mintha vele kapnék levegőt, mintha…
Elakadok, Vivi azonban legnagyobb megdöbbenésemre befejezi helyettem a mondatot.
– Mintha vele nem lenne folyton nappal is sötét.
– Mi van?
– Antinál ugyanezt mondtad.
Kisebb sokkot kapok. Megkísérlem a visszaemlékezést, feldereng bennem egy hasonló beszélgetés, talán három évvel ezelőttről, miközben mentegetem magam, ismétlem, hogy én nem akartam ezt, hogy küzdöttem…
– Eh.
Értelmesebb reakció egyszerűen nem jut eszembe. Nem mintha Vivi elítélne, akkor is azt válaszolta, hogy ezért nem kellene rosszul éreznem magam, a szerelem szép. Az is volt, amíg csak a kettőnké volt Antival. A problémák utána jöttek, szépen sorban, és mire észbe kaptam, elveszítettem.
– Még most sem állsz készen, ugye?
– Nincs mire.
Vivi felsóhajt. Látom, hogy meg akar szólalni, végül mégsem teszi, ettől azonban sokkal rosszabbul érzem magam.
– Majd elmúlik.
– És attól jó lesz? Hagyod őt is kisétálni az életedből? – kérdezi Vivi, ezúttal némi ingerültséggel a hangjában, mintha kezdene dühbe gurulni. Kiakasztottam.
– Annyira nem hinném, hogy a része akarna lenni – vonom meg a vállam, és gyorsan folytatom, mielőtt Vivinek esélye lenne lehurrogni. – Antival egyértelmű volt. Megmondta, mit akar, tudtam, mire számítsak. Tudod, hányszor hallottam, hogy Marci kifejti, neki nem kell kapcsolat? Nem éri meg felrúgni az életem, akármit is érzek iránta. Úgyis hamarosan rám un.
– Biztos, hogy ez nem védekezés nála? Úgy értem, egyedül könnyebb, és a megfelelő személyre vár? Vagy lehet, hogy olyan hibbant, mint te.
Felröhögök. Vivi összehúzza a szemöldökét, én pedig hárítón emelem fel a kezem. Bunkó voltam, ez nekem is leesett.
– Mindig romantikus voltál – jegyzem meg, erre ismét ugyanolyan arcot vág.
– Te is, úgyhogy ne játszd az agyad! – A hangja csattan, így azonnal visszaveszek.
– Bocs.
– Szóval félsz szerelmes lenni, és inkább esélyt sem adsz – összegzi, nekem azonban nincs kedvem ehhez a körhöz.
– Mit nem értesz azon, hogy nincs mire?
Feladja. Legyint, de olyan hévvel, hogy lever egy poharat az asztalról. Szerencse, hogy műanyag, így nem törik, a hang ennek ellenére élesnek hat a beálló csendben.
– Így huszonöt évesen elkezdhetnél végre felnőni, és megtalálni a saját utad. Amin te akarsz járni, nem mások.
Nem reagálok. Felkelek az asztaltól, jelezve, hogy most már megyek, Vivi pedig ismer annyira, hogy azonnal lekattan a témáról. Konok vagyok, én is tudom, de nincs kedvem folytatni ezt a beszélgetést. Igazság szerint egyetlen dologra vágyom: arra, hogy megcsörrenjen a telefonom, és Marci nevét lássam a kijelzőn.


Vége a beleolvasónak. A könyv megrendelhető a FairBooks Kiadó webshopjában: ITT