Csak úgy 1. fejezet - Hajnalösvény

dec. 25	Csak úgy 1. fejezet
	Írta Ariana

Az ördög besétált a látóterembe, és ellopta a levegőm. Nem szó szerint, bár olyan hihetetlen kísértést jelent számomra már csupán a jelenléte, hogy ennyi erővel tényleg maga a sátán is lehetne. Nem a klasszikus, vörös, szarvas alak, hanem szőke, kissé nyúlánk, ehhez képes széles vállakkal, és a kisfiús mosoly ellenére markáns arcvonásokkal. Modernkori sátánkiadás, ráadásul enyhén borostás. Nem bírok a véremmel.
– Szabi, figyelsz?
– Hát persze – vágom rá. Ugyan épp elakadt a szavam és kiütötte a szívem a mellkasom, de pont ráérek tizenötödjére is meghallgatni ugyanazt.
– Akkor mit mondtam?
Egyébként érdekelni szokott. Csak hát… Nehéz úgy koncentrálni, ha minden energiámat leköti, hogy ne pislogjak a szemben lévő asztal felé. Olyan a srác, mint a mágnes, a körmeim a farmerembe vájom, hogy valami kicsit lekössön. Nem csodálom, hogy Zolinak feltűnt, mennyire nem hallom, amit mond nekem. A teljes világom Csabi körül forog, pedig nem tett mást, minthogy biccentett felém.
– Fogalmam sincs.
– Legalább kamuznál – feleli sértődötten, erre viszont megvonom a vállam. Nem igazán hat meg, ha nyűglődik, nincs elég türelmem hozzá. Azért az alapvető udvariasság még eszembe jut.
– Bocs.
Szerencsére rövid ideig duzzog, pont azt szeretem benne, hogy nem haragtartó. Ha az lenne, már rég nem sorolhatnám a barátaim közé, mert azt én is tudom, hogy néha rémesen bunkó és nemtörődöm vagyok. Ez van, így kell szeretni.
Csabi megmozdul, felkel a székről, a tekintetem azonnal rátapad, de amikor felém pillant, és találkozik a tekintetünk, teljesen elveszek. Néhány másodperc, talán egy lélegzetvételnyi idő, és már el is fordul, a mosdó felé indul, ez mégis elegendő számomra ahhoz, hogy elmenjen a maradék eszem.
Tizenöt éves korom óta szerelmes vagyok belé. Nem tudom, mennyire sikerült titokban tartani, de eddig még soha senki sem kérdezett rá. Biztosan azért, mert ő elég nyilvánvalóan a lányokhoz húz.
Persze mások nem tudják, hogy tizenegyedikben elcsábítottam. Azóta ha néha olyanja van, az ágyamban köt ki. Úgysem hinné el senki, és amíg titok, egyedül az enyém. Nekem pedig ez számít.
Amikor kinyitom az ajtót, ő már végzett, épp a mosdókagylóhoz lép. Azonnal észrevesz, rám mosolyog, és komolyan, ennyivel levesz a lábamról. Szoborrá változva figyelem, ahogy elzárja a csapot.
– Nem mész?
Kiszárad a szám. Nyilvánvalóan lebuktam, hogy csupán kettesben akartam lenni vele, legalábbis az arcára ez van írva.
– A kezemet jöttem megmosni, mert leöntöttem sörrel – rukkolok elő a mentéssel, bár fogalmam sincs, hihető-e. Arrébb mozdul, helyet ad a művelethez, közben viszont magamon érzem a tekintetét. Az már egész jó jel, hogy nem hagy itt csak így, hanem megvár.
– A barátnőd? – kérdezek rá meggondolatlanul, aztán majdnem a falba verem a fejem. Persze, hogy az, különben nem tapadna rá ennyire.
– Három hónapja.
Na, az időpont stimmel.
Oldalra pillantok. Csabi a falnak dőlve engem figyel. Annyira kívánatos, minden önuralmamra szükségem van, hogy ne próbálkozzak. Nem díjazná. Nem kalandor, tudtommal én vagyok az egyetlen férfi partnere, de engem is csak akkor keres, ha épp szingli, és bár becsülöm, amiért monogám típus, ilyenkor kis híján belepusztulok.
– Hiányolsz?
Majdnem felnevetek kínomban. Fogalmam sincs, milyen választ vár erre, úgyhogy inkább nem is reagálok.
– Szép lány – jegyzem meg mintegy mellékesen, Csabi pedig bólint.
– Okos is. Egész jól megvagyunk.
Ezt pont nem akartam hallani, de nem teszem szóvá. Biccentek, az a tervem, hogy magára hagyom, mielőtt még jobban hülyét csinálnék magamból, de nem engedi. Félig belép elém, pont annyira, hogy megtorpanjak, és ne érjem el a kilincset.
– Nekem is hiányzol – szólal meg halkan, majd legnagyobb meglepetésemre közelebb hajol, a szám szélébe ad egy puszit, és mielőtt egyáltalán összeszedhetném a gondolataim, egyedül maradok.
Adok magamnak néhány percet, hogy kiheverjem a sokkot. Amikor visszaérek, igyekszem még csak abba az irányba sem fordulni, nem akarom látni őt a nőjével, és most azt sem szeretném tudni, ha engem néz. Ő úgy is képes eltitkolni, hogy közben sokszor leplezetlenül bámul.
A gimiben másfél évig ez volt. Rólam nyílt titok volt, hogy a fiúkat szeretem, őt pedig nem érdekelte, ha velem látják. Néhányszor a haverjai előttem szívatták, de sosem szólt vissza, egyszerűen figyelmen kívül hagyta őket. Úgy tagadott, hogy sosem mondott semmit.
– Elmegyünk bulizni?
Annyira tudtam, hogy ide lyukadunk ki. Zoli reménykedve várja a válaszom, nekem viszont abszolút semmi kedvem emberek közé menni. Nem vagyok abban a hangulatban.
– Passzolom.
– Ne már! – csattan fel, és az asztal felett közelebb hajol. – Pasizhatnékom van! Megjegyzem, rád is rád férne. Be vagy savanyodva.
Megvonom a vállam. Nem sok esélyét látom, hogy bárhová is el tud rángatni, épp megmakacsoltam magam, de azért fáradhatatlanul győzköd, egy idő után tompa zajjá csitul a hangja, ahogy a gondolataimba mélyedek. A mobilom rezzenése ránt vissza a valóságba, amikor azonban a képernyőre pillantok, meg vagyok győződve róla, hogy káprázik a szemem. Az üzenet Csabitól jött.
Van kedved „csak úgy” találkozni?
Önkéntelenül nézek felé. Hiába a többméternyi távolság, elveszek a barna szempárban, hosszú másodpercekig a foglya vagyok.
Hezitálok. Az ujjaim tétován tartom a billentyűzet felett, mintha nem tudnám, mit írjak vissza. Aztán az első szó mellett döntök, ami eszembe jutott, amikor megláttam az egyszerű kérdést.
Szívesen.
Innentől végképp képtelen vagyok Zolira koncentrálni, beszélhet felőlem akármit. Azt próbálom megfejteni, ez mégis mit jelent. Az elmúlt négy évben Csabival rengeteg alkalommal találkoztunk, de annak mindig szex lett az eleje vagy a vége. Most azonban érzem a megfogalmazásból, hogy ezúttal erről szó sincs. Kiléptünk a komfortzónánkból egy ismeretlen területre, és ez bármennyire izgalmas, egyben ijesztő is. Eddig pontosan tudtam, mik a határok, mihez tarthatom magam.
A szám még mindig bizsereg ott, ahol megérintett.
Mit akarsz tőlem, Csabi?

Soha életemben nem öltözködtem még ennyire nehezen, bár egyébként sem szoktam tökéletesre venni a figurát. Most viszont képtelen voltam eldönteni, mihez tartsam magam. Legyek laza, vagy legalább nyomokban nézzek ki jól, még ha épp nem is akar engem. Igaz, nem lenne rossz elérni, hogy ez másképp legyen…
Mindketten tudjuk, hogy minimum biszexuális. Megnézi a fiúkat, sőt tudom, hogy vágyik rájuk. Pár éve megpróbáltam felhozni, de csúnya távolságtartás lett belőle, és én tudom, hogy a mai napig nincs kész a beismerésre.
Sosem volt kalandor típus. Néha hónapokra kikötött lányok mellett, általában az egyéjszakásai sem az ő hibájából végződtek ennyivel. Társat keres, bár nekem meggyőződésem, hogy rossz helyen. Ezt a harcot azonban neki kell megvívnia, én csak annyit tehetek, hogy mellette állok. Nem merem semmilyen irányba sem terelni. Ennyi év után arra egyébként is rádöbbent volna, ha többet érezne irántam, mégsem megy a feladás.
Rágyújtok. A mozdulat megnyugtat, már amennyire ez lehetséges, mert tényleg ideges vagyok ettől a mostani találkozótól. Emlékeztet az első alkalomra, amikor kettesben maradtunk, a lakásunk csendjében, és akkor valahogy biztos voltam benne, mit szeretne. Jelenleg viszont nem értem. Bejáratott viszony a miénk, rám ír vagy felhív, én pedig úgy ugrok, mint egy kiskutya, minden büszkeségemet félredobva. Igaz, sosem esett szó többről, így nem is nagyon érdemes várnom, és még eddig csak olyasmit kért tőlem, amit vágytam és élveztem. Én pedig sosem hozakodtam elő semmivel, amivel elijeszteném. Az, hogy nekem ez nem elég, valószínűleg pont ilyen lenne.
Nem kifejezetten a kinézetére vagyok rákattanva, bár kétségtelen, hogy álompasi. Azt szeretem, ahogy a világhoz hozzááll, az apró rezdüléseit, a szája szélében megbúvó mosolyt. Imádom, hogy lehet vele beszélgetni, órákon át, nem egyszer merült már fel bennem, a szex nem csupán ürügy-e arra, hogy egyáltalán átjöhessen. Hiába kerülünk témákat, azt tudom, hogy másokkal sokkal távolságtartóbb. Látom a mozdulatain, a tartása merevségén. Nehéz úgy nyílt és őszinte lenni bárkivel, hogy közben nem vagy vele teljesen önmagad. Részben sajnálom, mert jó lenne, ha mások is látnák, hogy még annál is csodálatosabb srác, mint hiszik, közben viszont élvezem, hogy a lelke egyik felébe egyedül én látok bele. Különlegesnek érzem magam ettől. Kár, hogy mindez rohadtul kevés.
A Westend bejáratánál elnyomom a csikket a hamusban. Szombat van, tömeg, és utálom, hogy ennyi embert kell kerülgetnem, mire elérek a legfelső szintig. Ez a másik, ami nem fér a fejembe. Mozi? Komolyan beülünk megnézni együtt egy filmet? Nem nálunk, tévé vagy laptop előtt ücsörögve, hanem egy plázában? Ez körülbelül olyan, mintha befagyott volna a pokol.
Kiszúrom a tömegben. Keresnem sem kell, vonzza a tekintetemet, ahogy álldogál a korlátnak dőlve, zsebre dugott kézzel, zenét hallgatva. Nem a telefonjába mélyed, hanem a körülötte lévőket bámulja. Szerintem mobilt csak akkor láttam eddig a kezében, ha valami fontosat intézett. Nem tudom, engem tisztel-e meg a teljes figyelmével, vagy alapból így van összerakva, de imádom benne, hogy ilyen különc.
Észrevesz. Két lépésre járok, amikor egyenesen rám pillant, egy másodpercre meg is torpanok, mert fogalmam sincs, hogyan szúrt ki hirtelen. Rám mosolyog, mire automatikusan tovább indulok felé.
– Szia! – köszön, de nem mozdul, továbbra is lezseren dől a korlátnak, csak a fülhallgatót veszi ki a füléből.
– Hali! Késtem? – kérdezem, és a biztonság kedvéért az órámra sandítok. Csabi úgy nézett ki, mintha már régóta várna, pedig esküszöm, hogy időben indultam el otthonról.
– Én jöttem hamarabb.
Na igen. Mindig pontos, néha nem értem, hogyan csinálja. Neki nem jön közbe sem közlekedés, sem természeti csapás, a srác biztosabb pont, mint maga a föld.
– Mit szeretnél nézni? – érdeklődöm, hogy mondjak is valamit. Csabi megvonja a vállát, és a kínálat felé fordul, a plakátokat nézi. Hamar megegyezünk, bár meglep, hogy romantikusat akar. Azt tudom, hogy szereti, azon lepődök meg, hogy velem ül be rá.
Együtt vesszük meg a jegyet. A szeme sem rebben, amikor az eladó rám pillant a film címét hallva, bár engem nem nagyon érdekel, mit gondol. Úgy látszik, Csabit sem. Mégis váratlanul ér azok után, hogy eddig szinte mindig nálunk, vagy nem túl forgalmas helyen, emberektől távol találkoztunk. Most már tényleg megveszek, hogy megtudjam, mi van vele.
A film végéig várnom kell vele. Tetszik neki, látom a reakcióiból, pedig szerintem unalmas és tucat a történet. Őt mégis elbűvöli, engem pedig a lelkesedés, amivel a mozivászonra tapad. Á, reménytelenül bele vagyok esve, csak ő nem veszi észre. Bár talán jobb is, addig megtűr a közelében.
– Bejött?
Felmerül bennem, hogy hazudok, végül mégis az őszinteség mellett döntök.
– Nem igazán.
A Margit-híd felé vesszük az irányt. Csabi szeret esténként sétálni, néha órákra kiülünk a Duna partjára, és dumálunk. Bármiről, ami épp eszünkbe jut, és szeretem, hogy őt minden érdekli, amit mondok.
– Mi nem jött be benne?
– Hogy már láttam párszor ezt a sztorit, más nevekkel és színészekkel.
– Sablon? – kérdez rá. Bólintok, mert rátapintott a lényegre. Nem lövi le az álláspontom, hanem átgondolja, és röviden megvonja a vállát.
– Igen, ebben valóban van valami. Akadt benne némi plusz, de tipikus – állapítja meg, és rám mosolyog, mielőtt a víz felé fordulna. Egy darabig csendben haladunk egymás mellett, zavar ez a némaság. A tenyerem a zsebemre csúsztatom, megőrülök egy szál cigiért, de Csabi utálja az ízét, és ugyan arról volt szó, hogy csak úgy találkozunk… Az a fránya remény.
Ezen felhúzom magam, épp eléggé ahhoz, hogy rágyújtsak. Csabi döbbenten mered az ujjaim között füstölő szálra. Nem csodálom, ezer éve nem dohányoztam a közelében.
– Azt hittem, leszoktál.
– Nem, csak meg szoktam állni – válaszolom hezitálás nélkül. Csabi nem szól egy darabig, újra a Dunát pásztázza, a fényeket a túloldalon, ahogy megindulunk a rakparton.
A folyószabályozásról magyaráz. Fogalmam sincs, honnan tud róla ennyit, nekem csak halványan dereng valami egy történelem vagy irodalom könyvből, pont annyi, hogy nem teljesen bambán pislogok vissza Csabira. Ilyenkor abszolút kiütközik, mennyivel műveltebb nálam. Régen nagyon zavart, ma már csupán egy icipicit.
Megállunk, körülbelül félúton a két híd között. Csabi a korlátra támaszkodik, némán bámulja a vizet, mielőtt felsóhajt. Nyilvánvaló, hogy valami nyomja a lelkét, de magától az istennek sem nyílik meg, én pedig módjával merem csak faggatni.
– Mi a baj?
Megrázza a fejét, és továbbra is a Dunát nézi, míg én őt. Aztán felém fordul, találkozik a tekintetünk, ő pedig legnagyobb meglepetésemre hozzám hajol, megcsókol. A rakpart kellős közepén, és jó, sötét van, de mégiscsak emberek járnak körülöttünk. Fogalmam sincs, mi történt, de Csabi tuti, hogy bekattant. Mégsem húzódok el, ahhoz túlságosan élvezem az érintését, és kifejezetten rossz, amikor vége szakad.
– Imádtam, de mi ütött beléd? – kérdezem óvatosan, ő azonban sokáig nem mond semmit, csak hümmög.
– Nem tudom. Erre vágytam.
Hát jó. Ezzel nem sokat tudok kezdeni, de ha vágyik rám, annak örülök. Mégsem „csak úgy” lesz ebből, ha így folytatjuk. Bár akkor sem tiltakoznék, ha nem történne semmi köztünk, ha egy kicsit vele lehetek.
– Kinek mondtad el először?
Hirtelen ér a váltás, először fel sem fogom, miről beszél.
– Mit? – kérdezek vissza, de hamar leesik. – Hogy meleg vagyok?
– Aha.
– A legjobb barátnőmnek – felelem kicsit bizonytalanul. Ma már nem tartom a kapcsolatot vele, furcsa így neveznem őt. Az igazságon azonban nem változtat az, hogy azóta eltávolodtunk.
– Hm.
– Nem bírod tovább? – csúszik ki a számon. Csabi neheztelően felsóhajt, legszívesebben leharapnám a nyelvem. Végtelennek tűnő pillanat után azonban megint megfutamodik, és eltereli a témát. Közben azonban nem kerüli el a figyelmem, hogy lopva rám-rám néz, belebizsergek a tekintete intenzitásába, és ha ez türelemjáték, vállalom, hogy veszítek.
– Gyere fel hozzám! – szakítom félbe a mondat közepén, mire zavartan némul el. Megrázza a fejét.
– Nem lehet.
– Úgyis szakítani fogsz, nem igaz? – világítok rá a nyilvánvalóra. A csók is meglepett, ha kapcsolatban van, vagy talán én maradtam le valamiről.
– Az már tegnap megtörtént. – Elmosolyodik. – De nem ezért kerestelek meg.
– Hanem? – Nem válaszol, amivel egyre inkább elbizonytalanít Ha már nincs a csaj a képben, akkor mégis mi tartja vissza? – Úgy érzed, ha most szex lenne, akkor bánnád?
– Igen.
Na, ezzel mintha gyomorszájon vágna. Ezer magyarázat fut át az agyamon, de nem, az istennek sem tudom megfejteni a motivációját, és ez megőrjít.
– Miért?
– Ezt nehéz megmagyarázni.
– Azért jó lenne, ha legalább megpróbálnád!
Túl nyers a hangom, megszeppen, de most nincs kedvem visszavenni. Elegem van, dühös vagyok, kiábrándult, és annyira vágyom rá, hogy újra megérintsen. Az a csók igenis kevés volt.
Közénk lopódzik a távolság. Nem fizikailag, bár Csabi a távolba réved, már nem ér hozzám, hanem ezúttal lelkileg is. Bezárt előttem egy ajtót, és rohadtul nem találom a kulcsot.
– Ez a három hónap most hosszú volt. Jobb, ha… – Elakad, mintha küzdene a szavakkal, én pedig előre félek, mit akar ilyen kezdés után mondani. – Ha többé nem…
Frusztráltan fújja ki a maradék levegőt, de nem fejezi be a mondatot, mintha képtelen lenne rá. Lenyelem a kikívánkozó bosszús röhögést, mert tuti megsértődne.
– Hát akkor nem – vágom rá, és ellököm magam a korláttól, azzal a határozott szándékkal, hogy otthagyom. Utánam kap, szinte satuként szorulnak az ujjai a karomra. Nem fordul felém, és amikor ránézek, a gyér lámpafénynél látom, hogy még a szemét is szorosan lehunyta.
– Szóval teszteled, meddig bírod ki, hogy ne dugj pasival? Sok sikert! Van, akinek évtizedekig sikerül elhitetnie akár magával is, hogy heteró.
Eltűnik a szorítás. Csabi felsóhajt, bólint, aztán röviden felnevet.
– Én nélküled bírom nehezen. Alkalmi partnert bármikor találnék – feleli, de mielőtt bármit is szólhatnék, gyors puszit ad az arcomra, és elindul visszafelé. Nem követem, bármennyire is szeretném. Azt hiszem, most mind a kettőnknek szüksége van némi távolságra.
Remélem, elbukja ezt az istenverte, elmebeteg öntesztet.

Következő