Nyugodt csütörtök esténk van. Aaron bent lóg nálam az irodában, mert még fénymásolnom kell. Az iratokat szortírozom, és igazából sokkal gyorsabban haladnék, ha Aaron nem vonná el folyton a figyelmem. Nem mintha bánnám, nem sietek sehová. Ma Nicky sem ér rá, így az egész estét Aaronnak ígértem. Pontos tervünk nincs, de nem is baj. Néha jót tud tenni egy kis spontaneitás.
- De, pontosan ezt mondta – röhög fel Aaaron. – Képzelheted, hogy meglepődtem. Még a szavam is elállt.
- Neked?!- kérdezem tettetett hitetlenkedéssel. – Hiába, neked vannak a lehető legcikisebb sztorijaid.
- Nem is értem, miért mondod ezt! – vágja rá megjátszott felháborodással. Jót szórakozunk saját magunkon.
- Én sem – csóválom meg a fejem mosolyogva.
- Te jössz – néz rám Aaron várakozva. – Kérek egy cikis történetet.
- Nekem nincs. Mintapolgár vagyok – tárom szét a karom.
- Na ne etess! – kapom meg azonnal. Aaron felhúzott szemöldökkel néz rám. Kipukkad belőlem a nevetés.
- Felejts el. Nem adok a kezedbe adukártyát. Visszaélnél vele – gonoszkodok. Mondjuk ez az igazság. Elmesélnék neki valamilyen röhejes élményt, és utána halálra cikizne. Na abból köszönöm, nem kérek.
- Ez fájt! – nevet fel ismét. – De jogos. Na majd, ha eleget ittál, visszatérünk a témára. Ne reménykedj, nem menekülsz.
- Majd meglátjuk – cukkolom. – Annyira nem tudsz leitatni.
- Próbálkozni lehet – rántja meg a vállát. Már épp a nyelvemen van a válasz, mikor kopognak.
- Tessék – szólok ki reflexből. Steve sétál be az ajtón, kezében valami papír, és épp szólalna meg, mikor felnéz. Tekintete Aaronon nyugszik, aki lazán az asztalomon ül, és szintén őt nézi. Na ez érdekes lesz.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy vendéged van – kap észbe Steve.
- Semmi gond – felelem. A kezében lévő iratokat nézem. – Mit hoztál?
- A Matthews-üggyel kapcsolatban szerettem volna kikérni a véleményed, de akkor majd holnap – kényszerít magára egy mosolyt. Nem mondanám, hogy az őszinte fajtából.
- Ráér? – kérdezem. Kényszeredetten bólint. – Akkor inkább holnap, ha nem gond.
- Nem, persze – hátrál ki az irodából. – Még egyszer elnézést.
- Semmi gond - ismétlem, de már kattan is az ajtó „Vészkijárat” tábla pedig nincs is rápingálva. Én, gonosz? Ugyan, kérem. Realitás mindenek felett.
- Ő kicsoda? – pillant rám Aaron várakozóan. Hogyan is foglalhatnám össze röviden?
- Egy munkatársam – válaszolom egyszerűen. Aaron szemöldöke a homlokára szalad. Feladom. – Kavartunk fél évig. Úgy négy hónapja lett vége.
- Látom, a zavarából ítélve leginkább részedről – konstatálja Aaron. Néha annyira nem szeretem az éleslátását. Lesújtóan nézek rá, legalábbis próbálok. Ahogy az asztalon ül, kivételesen neki kell felnéznie rám, mi elég ritka, mert majdnem tíz centivel felém nőtt. A maga 194 centijével elég magas, pedig az én magasságommal sem volt sosem baj. Nicky-ben imádom, hogy alacsonyabb nálam. Bár ő nem nőtt nagyra, 176 centi. Egyszer kifakadt emiatt, onnan tudom. Elmosolyodom az emléken. Nicky sokszor utálja, hogy törékenynek és fiatalnak néz ki. Azt mondja, ez az ő örök billoga. Néha úgy érzem, őt zavarja, hogy ennyire szép. Nem helyes, hanem gyönyörű, és néha átkozottul elege van ebből, de azért egyfolytában kihasználja a kinézete előnyeit. Nem mindig értem a logikáját. Elmosolyodom.
- Hahó! – hallom meg Aaron hangját. Meglepetten nézek rá, kell pár másodperc, mire rájövök, hogy miért kalimpál előttem.
- Ne haragudj, elgondolkodtam – mentegetőzöm. Elhúzza a száját.
- Azt látom – adja a morcost. – Szóval épp azzal próbáltalak volna cukkolni, hogy a búbánatba vagy te csupa passzívval körülvéve? Azt hittem, te is az vagy.
- Nem – felelem néhány pillanat pislogás utána. Aztán leesik, miért mondja. – Tulajdonképpen én csak melletted voltam passzív.
- Szívatsz – heherészik. – És Tom?
- Átvágott, mi? – vigyorodok el. – Senki se gondolta volna róla. Én se.
- Csak mellettem? – vonja fel a szemöldökét. Most kezdjek neki magyarázni?
- Jó, egy-két alkalommal még most is bevállalom – vonom meg a vállam.
- Hát akiket eddig láttam körülötted, azok mellett nehezen tudom elképzelni – csóválja a fejét.
- A képzelőerőddel lehet a baj? – nézek rá jelentőségteljesen. Gyanakodva bámul vissza rám.
- Ismerem? – kérdi óvatosan. Bólintok. Élvezem, ahogy a megdöbbenés elemi erővel suhan át az arcán. – Ne már! – Kiakadt. Tudok valamit. Felszusszan, megrázza a fejét, aztán kifakad. – Ne mondd, hogy a kölyök gerincre vágott?!
- Nem is egyszer – nevetek fel. Kész, ahogy nézem, leakadt nála az ékszíj. Én meg az arckifejezését látva nem bírom abbahagyni a röhögést. – És határozottan megéri hagyni neki.
- Itt hagyjuk abba – emeli fel megadóan a kezét. – Ha túl vagyok a sokkon, jöhetnek a piszkos részletek.
- Álmodj – hűtöm le. Lebiggyeszti az ajkát. Már épp újra megszólalnék, mikor megcsörren a mobilom. A kijelzőre pillantok. Ismeretlen szám, már nincs kedvem felvenni.
- Tessék – szólok bele végül kelletlenül.
- Szia, Rob vagyok – hallok meg egy ideges férfihangot. Bambán nézek ki a fejemből. Ki a csoda ez, és honnan tudja a számomat?
- Igen? – Remélem, kihallatszik a hangomból, hogy nem mond semmit a neve.
- A Prince-ből – teszi hozzá. Így már megvan.
- Szia, mondd. – Megdöbbentem, szerintem elég észlelhetően.
- Figyelj, ne szólj Nicky-nek, hogy felhívtalak, de kellene egy kis segítség – hadarja idegesen. Rossz érzésem támad.
- Valami baj van? – kérdezem gyanakodva.
- Nicky, hogy is mondjam… szóval kikészült.
- Hogy értve? – Nem tudom mire vélni a dolgot. Ingerült szusszanást kapok.
- Mondjuk úgy, hogy nem úgy sikerült az estéje, ahogy tervezte – feleli sokatmondóan. És röviden. Nagyon röviden.
- Jól van? – Kezdek én is ideges lenni.
- Fogjuk rá. Inkább lelkileg készült ki. – Csend a vonal végén. – Nézd, kinyír, ha megtudja, hogy hívtalak. Ide tudsz jönni és hazavinni?
- Ennyire nagy a baj? – érdeklődöm, nyugalmat erőltetve a hangomra, pedig majd szétvet az ideg.
- Mindent kiejt a kezéből, nem figyel, és aki kicsit is ismeri, feltűnik neki, hogy a kiborulás szélén egyensúlyoz. Mondjuk jobb, mint mikor ideért. Hányt, remegett, és alig szólt valamit. – Elhallgat. – Feleslegesen hívtalak, ugye?
- Miből gondolod, hogy segíthetek? – kérdezek vissza. Lemondó sóhajtás a vonal végén.
- Te talán tudsz hatni rá.
- Mármint? – Mindent harapófogóval kell kihúzni belőle?
- Hogy szedje össze magát. Menjen haza, bőgje ki magát, valami. Bár úgy látom, kissé mellétrafáltam veled. Ne haragudj, ha…
- Indulok – vágok a szavába, mire meglepetten elhallgat.
- Köszi.
- Nincs mit – teszem le a telefont. Nem is értem, miért akar kiugrani a szívem. Egy részem rohanna, hogy mi történt, másrészt viszont győzködöm magam, hogy majd Nicky megoldja, bármi is az. Ő maga mondta, hogy soha semmilyen körülmények között nem akar másokra szorulni. Mégis veszem a kabátomat, elrakom a telefont, és a papírokkal mit sem törődve az ajtóhoz indulok. Aaron hangja tisztítja csak ki az agyam.
- Mi történt? – kérdezi. A sürgető hangnemből ítélve, már sokadszorra szegezi nekem a kérdést, csak én nem hallottam meg.
- Nicky – felelem egyszerűen. Nem tudom, mi mást mondhatnék. – Halasszuk a mait, jó?
- De mi… - Nem várom meg, míg befejezi.
- Nem tudom – ingatom a fejem.
- Azt se tudod, mi történt, mégis rohansz?
- Aaron! – csattanok fel. - Nem tudom, mi bajod a sráccal, de legalább holnapig halaszd a szentbeszédet. Nem érek rá.
- Én kérek elnézést – feleli kimérten. Elmegy mellettem, kisétál az irodából. Az ajtóból néz csak vissza. – Elvigyelek?
- Kérlek – nyögöm ki. Én sem értem, akkor meg hogyan magyarázhatnám meg neki? Nicky olyan nekem, mint a levegő. Tudnom kell, hogy nincs semmi baja.



Ahogy belépek, egyből észreveszem Nicky-t. Az arcát nem látom, a pultnak támaszkodik, cigizik. Rob körülötte sepregeti az üvegszilánkokat. Nicky elmélyülten magyaráz neki valamit, mikor mellé érünk.
- Tényleg ne haragudj, Rob, mondtam, hogy intézem én…
- A legjobb az lenne, ha magadat intéznéd – morog tovább a megszólított. – Ülj már le a seggedre végre. Sőt jobbat mondok: menj haza!
- Mindjárt összeszedem magam – vágja rá Nicky elkeseredetten. Rob a fejét ingatja.
- Egy órája is ezt mondtad – pillant fel rá. Nicky vállai megremegnek.
- Nicky? – szólítom meg. Felém fordul, de már fordítja is el a fejét. Későn. Elkapom a karját, visszapördítem. A lélegzetem is eláll.
- Semmiség – suttogja maga elé színtelen hangon. Végigsimítom az arcát, mire felszisszen. Kicsit felpüffedt, vörös folt éktelenkedik a máskor annyira tökéletes bőrön.
- Mi a bánat történt? – tör ki belőlem.
- Félresikerült este – mosolyodik el keserűen. Én nem így fogalmaznék.
- Ezt te így nevezed? – hallom meg Aaront helyettem. Ő bezzeg kimondja, amit gondol. – Vagy ez szakmai ártalom?
Felé fordulok. Lehet valami a tekintetemben, mert az arca döbbentből ijedtbe vált, hátrál egy lépést. Int egyet, és már ott sincs. Okos fiú.
- Igaza van – jegyzi meg halkan Nicky. – Megérdemlem, nem igaz?
A tekintete annyira sebzett, hogy szinte belefájdul a szívem. Magamhoz húzom, apró csókot lehelek a szájára.
- Hogy gondolhatsz ilyet? – ölelem magamhoz. Nem reagál, olyan, mint egy bábú. Érzéketlen, és ez megijeszt. – Hazaviszlek.
- Dolgozom – vágja rá reflexből.
- Egy francot! – tör ki mellettünk Rob. El is feledkeztem róla eddig. Egyszerre fordulunk felé. – Több kárt csinálsz, mint hasznot. Vagy hazamész, vagy szólok a főnöknek – ad végül ultimátumot Nicky-nek, aki szóhoz sem jut a döbbenettől. Karon ragadom, amivel csak annyit érek el, hogy fájdalmasan felkiált. Elengedem a kezét, ahogy meglátom ujjaim alatt a felhorzsolt bőrét.
- Basszus – csúszik ki a számon. Megint megkapom azt a mindentudó, szomorú mosolyt. Veszek egy mély levegőt, és kifújom. – Hazaviszlek, és ne merj ellenkezni!
Behunyja a szemét, és bólint. Szó nélkül bemegy hátra a raktárba, és a cuccával együtt jön vissza. Vitára számítottam, és nem tudom, ez a beletörődés jobb-e. Rob mindenesetre hálásan pislog rám, ahogy elindulunk.
- Arról volt szó, hogy ma nem jössz.
Már félúton vagyunk, mikor először megszólal, pedig általában végigbeszélgetjük a távot. Én is jobbnak láttam, ha csendben maradok.
- Meggondoltam magam – válaszolom. Azt mégsem mondhatom, hogy megkértek, hogy szedjem össze. Több szempontból is hülyén venné ki magát a dolog. És Rob is megkért, hogy hallgassak.
Nicky egy pillanatra megáll, és az imént eldobott cigarettája után újra rágyújt. A láncdohányzás sosem jó jel, de nem most van itt az ideje, hogy ezt szóvá tegyem. A ház előtt eldobja a félig elszívott csikket, és szótlanul szedi a lépcsőket. Belép a lakásba, levágja a táskáját a földre, és újra rágyújt. A ház szabályait még kikészülve is betartja: nincs dohányzás a lépcsőházban. Mindig annyira figyelmes, csak őrá nincs tekintettel a világ.
A hamust az ágyra rakja, leül, és a cipőjét húzza le. Becsukom az ajtót, és nekidőlök az előszobafalnak. Nicky továbbra sem szól semmit, csak dohányzik és bámul maga elé. Felkapcsolom a lámpát, mire hunyorogva rám néz. Elnyomja a csikket, felkel, és a fürdő felé indul.
- Lezuhanyzom – fordul felém az ajtóból. – Mondanám, hogy gyere velem, de szerintem kiakadsz.
- Miért? – vonom fel a szemöldököm. Sóhajt egyet, aztán ledobja a pólóját. Elakad a lélegzetem.
- Folytassam? – kérdezi ingerülten. Nem várja meg, míg válaszolok, csak ledobálja a ruháit. – Na, hogy tetszik?! – azzal bevágja maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Tudom, hogy nem rám dühös, de meglep a kitörése. Levetkőzöm, és utána megyek. Hátra sem fordul, ahogy kinyitom a kabin ajtaját, de beljebb lép, hogy ne azonnal simuljak hozzá. A csempét szuggerálja.
- Mennyire bántott? – teszem fel végül a kérdést, amire nem biztos, hogy hallani akarom a választ. Mégis úgy érzem, tudnom kell.
- Nem erőszakolt meg, ha erre gondolsz. Csak… - elcsuklik a hangja -, annyira megijedtem…
Lassan köré fonom a karjaimat, pedig nincs szükség az óvatoskodásra, belesimul az ölelésembe. Nehézkesen szuszog.
- Nem baj, ha összezuhansz – szólalok meg.
- Nem fogok sírni – suttogja maga elé, szinte alig hallom a víztől a szavakat. A kezembe kapaszkodik, szorosan maga köré fonja a karjaimat. – Az ember nem sír olyasvalaki előtt, akit ő szokott vigasztalni. Hiteltelen lenne.
Belemosolygok a nyakába, a bőrét simítom nyugtatóan.
- Akkor ne sírj.
Talán ezzel a mondatommal szakad át a gát. Halkan felzokog. Egy idő után teljesen elernyed az ölelésemben. A falnak támaszkodva húzom le a földre. Bújik hozzám, arcát a nyakamhoz fúrja, hogy ne láthassam, és közben rázkódik a halk zokogástól. Fél kézzel simogatom a hátát, a másikban a zuhanyrózsával folyatom magunkra a vizet. Nagyon lassan nyugszik meg, kicsit úgy érzem, mintha nem csak a ma este történéseit siratná. Kimerülten dől háttal nekem, hogy ne kelljen a szemembe néznie.
- A vízszámlám az egekben lesz – próbál poénkodni. Jó jel. Feltápászkodik, a tusfürdőért nyúl, de továbbra is kerüli a tekintetem. Szótlanul zuhanyzunk le.
Hozzám bújik az ágyban, vizes haja a mellkasomon terül szét, ujjai a combomon játszanak.
- Ne haragudj – szólal meg.
- Miért?
- Hogy így kibuktam – feleli halkan.
- Teljesen jogosan buktál ki.
A hajába túrok, élvezem, ahogy a vizes tincsek az ujjaimra tapadnak.
- Most arra gondolsz, hogy abba kellene hagynom, ugye?
- Igen. – Valóban ez járt a fejemben. Arra gondoltam, hogy nem szeretném, ha ez még egyszer megtörténne. – Bajod eshetett volna.
- Tudom.
- Akkor?
- Fizetnem kell az egyetemet. Az albérletet. Meg kell élnem – kezdi el sorolni. – Talán ha egy kicsit össze tudnám húzni magam…
- Örülnék neki, ha abbahagynád – jegyzem meg hirtelen. Megdermed. Felemelkedik a mellkasomról, felém fordul, megtámaszkodik az oldalamnál, és figyel engem.
- Tudod, azt mondják, hogy aki kurva, örök életében az is marad.
- Marhaság – vágom rá gondolkodás nélkül.
- Nem hiszem – fészkel el a vállamon. – Megszoktam, hogy mindenem megvan, amit akarok. Erről nem mond le olyan könnyen az ember.
- Megéri?
- Erre nagyon kettős választ tudnék adni – feleli őszintén.
- A te életed. A te döntésed – nézek a szemébe közvetlen közelről. Bólint, közelebb hajol, megcsókol. Egyre szenvedélyesebben, és én viszonzom. Rám mászik, a csípőjét az enyémhez dörgöli. Eltolom magamtól.
- Biztos, hogy ez jó ötlet?
- A lehető legjobb – tapasztja újból a száját az enyémre.
Szeretkezünk. Lassan, lágyan, minden pillanatot kiélvezve. Rossz emlékké tesszük a fájdalmat.



-