Még néhány hónappal később
Szitkozódva tolom arrébb a csomagot, miután másodszor rúgok bele. Pedig mondtam Samanthának, hogy ne a folyosó közepére tegye a cuccait, de mintha a falnak beszélnék. Mondjuk ennyi mindent egyébként is nehéz normálisan elhelyezni, valami biztosan rossz helyre kerül. – Mi a baj? – bukkan fel Lucas a háló ajtajában. – Majdnem felbuktam egy dobozban – közlöm vele, mire elnéző mosollyal néz a húga szobája felé. – Hagyd, már szóltam neki. – Oké. Lenne kedved egy kis pihenőhöz? – ajánlja, én meg kapok az alkalmon. Legalább négy órája pakolászunk egyhuzamban, kicsit besokalltam. Lucashoz sétálok, a kezemet az arcára simítom, és közelebb hajolok hozzá. Lassan kezdem ízlelni az ajkát, de rögtön átölel, magához húz, én pedig vakon tapogatózok a kilincs felé. – A füldugót már elraktam – jegyzi meg Jen, amikor elhalad mellettünk. Morcosan nyitom ki a szememet, de Lucast nem érdekli, berúgja az ajtót, és másodperceken belül az ágyon találom magam. Az elmúlt napokban alig jutott időnk egymásra, ezt most erőteljesen érzékelem, mert Lucas türelmetlenül ér hozzám, úgy kell magam alá szorítanom, hogy visszavegyen egy kicsit. Nem mintha tiltakozna, élvezi, hogy átvettem az irányítást. Zihálva omlok rá, a nyakát csókolom levezetésképp, míg összegyűjtök annyi erőt, hogy mellé feküdjek. – Eredetileg nem ez volt a terv – neveti, és az oldalára gördül, lusta köröket rajzol ujjával a bőrömre. – Mára hanyagolhatnánk a dobozolást. Rendeljünk pizzát, és nézzünk meg egy filmet! – Jól hangzik – egyezem bele. Lucas megcsókol, aztán a fürdő felé indul, de én még ejtőzök egy kicsit az ágyban. Amikor néhány hónapja felmerült, hogy költözzünk el, valahogy azt hittem, úgysem lesz belőle semmi. Lucas annyira elutasító volt, végül a húgai győzték meg róla, hogy jó döntés. Mégis attól tartottam, az utolsó pillanatban visszatáncol. Örülök, hogy nem így lett. – Biztosan nem gond, ha nem adom el? – lép vissza a szobába. – Ezredszer is elmondom, hogy nem. – Jól van. Ez volt a legerősebb érvem. Megtarthatja a házat, bármikor visszajöhet. Szinte biztosra veszem, hogy nem fog, de úgy tűnik, a puszta lehetőség elegendőnek bizonyult. Az igazat megvallva, nem csodálom, hogy ennyire ragaszkodik hozzá. Remek gyerekkora volt, ha én így nőhettem volna fel, nekem is nehezemre esne túllépni. – Lucas. – Rám pillanat, megint tele van kétségekkel, pedig már annyiszor rágtuk át magunkat ezen, hogy számolni sem bírom. – Nem jelent problémát, komolyan. Ha egy kisebb várost kellene eltartanom, azt is megoldanám. Ezzel elérem, hogy Lucas felnevessen. Visszasétál hozzám, elfekszik mellettem. – Azért ez szerintem erős túlzás. – Persze, de még mindig él az ajánlat, hogy megmutatom a bankszámlámat. – Ne, nem akarom. Nem teljesen értem, miért tiltakozik ennyire az ellen, hogy ismerje a pontos vagyonomat, de tiszteletben tartom. Ez most különben sem érdekel, mert majd kiugrom a bőrömből, hogy hazaköltözünk. Bármennyire szeretek itt élni vele, nekem ez csak miatta otthon. De vágyom egy saját fészek után… Nem volt egyszerű feladat megtalálni a megfelelő házat. Én eredetileg lakást akartam, de Lucas lebeszélt róla. Győzködött, hogy a testvérei kerthez szoktak, de tudtam, hogy neki ugyanolyan fontos. Nekem úgyis az a lényeg, hogy közösen alakítsuk otthonná… Amíg elugrom zuhanyozni, Lucas eltűnik. Hallom a hangját odakintről, a lányokkal egyezkedik, én pedig előre várom, ezúttal mit találtak ki. – Samantha az agyamra megy – sóhajtja, amikor visszajön. Az egyik üres dobozhoz lép, szórakozottan pakolássza bele a könyveit. – Mit csinált? – Variál – feleli két mozdulat között. – Most épp jövő hétig akarja húzni a költözést, mondván, majd jön utánunk. Közöltem vele, hogy ne is álmodjon róla. Lehunyom a szememet egy pillanatra, majd mögé sétálok, átölelem. Felnevet. – Mi az? – Most nyaggatni fogsz, hogy adjak neki teret, és engedjek. – Olvasol a gondolataimban? – suttogom a bőrére, mire felmordul. – A piszkosabb fajtákban biztosan, de ne gyere azzal, hogy nem ez volt a célod. – A bőrére mosolygok, aprót harapok a nyakába, mire felnyög. – Felejts el, most öltöztem fel. – Öreg hiba – búgom a fülébe, és érzem, hogy megremeg. Kibontakozik a karjaim közül, majd komolyan rám néz. – Tényleg úgy gondolod, hogy hagyjam itt, és bízzam rá? – Igen. Bólint, de azért kiszúrom, hogy nagyon nem szívesen egyezik bele. Mielőtt azonban megszólalhatnék, megelőz. – A te gondolkodásod közelebb áll az övéhez. Szóval legyen, ahogy akarjátok, de ha gond lesz, téged nyúzlak meg. – Miért engem? – Mert te leszel kéznél – vágja rá. Tudom, hogy csak viccel, ahogy azt is, mennyire nehezen adott most igazat nekem. Közben viszont tisztában vagyok azzal, hogy nem ez az egyetlen dolog a költözés körül, ami aggasztja. Ahogy ez eszembe jut, mintha Lucas is megérezné, mert szóba hozza. – Stephennek elmesélted már? – Tegnap este mondtam neki. Gondterhelt. Süt róla, az összes izma megfeszül, látom az alakján. Mégis igyekszik semleges maradni, bár féltékenység árad belőle. – És mit reagált? Kiugrott a bőréből? – Olyasmi. Élesen szívja be a levegőt, aztán megrázza a fejét. – Ez egy borzalmas ötlet. Annyi más helyre költözhetnénk… – Te is vágysz vissza. Nem vitatkozik, mert hazudna. Helyette felegyenesedik, felém fordul, a bizonytalansága rosszulesik. – Nem élem túl, ha elveszítelek. – Nem fogsz. Nem veled lennék, ha ő kellene, ezt te is tudod. Mi a baj? Elmosolyodik, engedi, hogy magamhoz öleljem, nevetni kezd a karomban. – Fogalmam sincs. Talán fáradt vagyok egy újabb harchoz. – Nem bízol bennem? – Benned bízom, magamban nem – sóhajtja, és erősebben bújik hozzám. Nem bírom, amikor ennyire megzuhan az önbizalma, főleg, ha nincs rá oka. – Szeretlek, ez nem fog pár kilométer miatt változni – nyugtatom, és tudom, hogy hisz nekem. A torkomban dobog a szívem. Alapból fura, hogy csengetek, pedig a kulcs itt lapul a zsebemben. Mégis inkább arra várok, hogy Stephen ajtót nyisson nekem, miközben azon merengek, ez a változás pontosan mit jelent. Igazság szerint abba sosem gondoltam bele, neki ez hányszor játszódhatott le a fejében, amikor volt valakim. Míg nekem csak szokatlan, neki elkeserítő lehetett… Idáig jutok, amikor Stephen végre előkerül. – Szia! – köszörülöm meg a torkomat, de Stephen olyan gyorsan ölel magához, hogy meglepődni sincs időm. – Matty – suttogja valami különös hangsúllyal. Régen nem így mondta a nevem, más a lágysága. Elenged, széles mosollyal invitál beljebb, majd megtorpan. – Hol a kulcsod? – Nem tudtam, egyedül vagy-e. Stephen meglepetten pislog rám, aztán kicsit kínosan elneveti magát. – Jogos. Leveszem a cipőmet, követem Stephent a nappaliba. Azonnal szemet szúrnak az apró változások, de igyekszem lenyelni a megjegyzést. – Jamie? – Tudja a fene – vonja meg Stephen a vállát, miközben a bárszekrényhez lép, és kérdőn felmutatja az üveget. – Azt hiszem, taxizok – állapítom meg, mire kiröhög. – Azt ne mondd, hogy úgy készültél, hazavezetsz. – Dehogy – vallom be, és elfogadom a felém nyújtott poharat. Egy darabig csendben vagyunk, kicsit zavar is, hogy ennyire nem tudunk beszélgetni. Pedig egy ideje napi kapcsolatban vagyunk, telefonálunk, videochatelünk. Így személyesen viszont érzem a köztünk lévő szakadékot, bár bízom benne, hogy ideiglenes. – Lucas? – Akadt némi elintéznivalója, majd a klubban találkozunk – felelem, mire Stephen bólint. – Igazság szerint dolgom nekem is lett volna, csak már hiányoltalak – mondom ki, ami a fejemben jár. Egy pillanatra megbánom a merészségemet, de úgy tűnik, Stephent boldoggá tettem vele. – Örülök, hogy visszajöttél, Matty. Jó, hogy nem szaladtál örökre világgá előlem. Hirtelen fogalmam sincs, ezt hogyan kellene értenem, de nem merek rákérdezni. Stephen újratölti a poharamat, vidáman magyaráz a cégről. Pár napja istentelenül fontos projektet csípett meg, még mindig nem értem, hogyan csinálta. Igaz, elég szép prémiumot kapott érte. Erről jut eszembe… – És mire költöd a hirtelen jött pénzt? Elhallgat, zavartan babrálja a kezében lévő üveget. – Még nem döntöttem el – válaszolja, de azonnal az az érzésem támad, hogy hazudik. Nem értem, miért, nekem sosem szokott. Ez elkeserít. Valószínűleg feltűnik neki, mert átfogalmazza. – Jó, van elképzelésem, de még kialakulóban. Majd utána elmondom, jó? – Ha nincs közöm hozzá, nem muszáj – felelem, bár igenis rosszulesik. – Nem erről van szó. Annyiban hagyom, a hangulatunk így is eléggé elromlott. Lázasan kutatok valami új téma után, de Stephen megint megelőz. – Craig mondta, hogy lehozza a pasiját? – Említette, igen – mosolyodom el. – Hetek óta hallgatom az áradozását. Ezek után remélem, minimum feleannyira tökéletes pasit szedett össze, mint amilyennek leírta. Stephen felröhög, közben újra teleönti a poharamat, és közben bólogat. – Jót tesz neki. Bírom a pasast, Craig totál le tud lazulni mellette, pedig ezt nála nem könnyű elérni. – Hát valóban. Bár mostanság kicsit több önbizalma van, és ennek egy részét neked köszönheti. Stephen megvonja a vállát, de tudom, hogy ő is örül a változásnak. – Kellett valaki, akit magammal rángatok kondizni, miután leléptél. Eleinte nagyon nehezen vettem rá, azóta van, hogy szombatonként kirugdos az ágyból, hogy kapjam össze magam – meséli. Majdnem félrenyelem az italt, ahogy elképzelem a szituációt. – Jót tett neki, hogy veled barátkozik. – Ahhoz képest, hogy félúton egyensúlyozott aközött, hogy a gatyámba másszon vagy utáljon? – vágja rá Stephen vigyorogva. – Sosem hittem volna, hogy ilyen jóban leszünk. – Ezért én vagyok a leginkább hálás. Stephen telefonja pittyen egyet, szórakozottan nyúl utána. – Jamie már odaért, és üzeni, hogy húzzuk le a seggünket. Idéztem. – Akkor jobb, ha indulunk, nehogy kikapj – cukkolom, mire vet rám egy nagyon gyilkos pillantást. Nem törődöm vele, lehúzom az italomat, és a bejárat felé indulok. – Matty. – Hm? – fordulok vissza felé. – Többet ne menj el, jó? – kéri, de nem igazán vár választ, elszakítja a tekintetét, és a cipőjéért nyúl. Szinte szédülök a zsongástól, ami lent fogad. Hiába, nyár van, buliszezon, én meg nagyon elszoktam ettől. Azonnal felpezsdülök, alig várom, hogy magával ragadjon. – Ott van Craig – mutat Stephen a szokásos helyünk felé, és elindul arra, én pedig követem. – Na, már azt hittem, ide sem találtok – nevet Craig, mielőtt megölel. Örülök neki, nagyon hiányzott, hiába beszélek vele is majdnem mindennap. Elismerően végignézek rajta, mire zavartan vigyorog rám. – Hú, rád sem ismerek! – Na, ne túlozz, még elpirulok! – olt le, de azért látszik, hogy élvezi a hatást. Tényleg jól néz ki, és ami a legjobb, ez a fellépésén is mintha érződne. – Hát elvinnélek egy körre, ha nem lenne Lucas – kontrázok rá, mire Craig felröhög, Stephen pedig vigyorogva fordul el. Na igen, ő meg is csinálta. – Ebbe azért én is beleszólnék. Hoppá. Totál elfeledkeztem arról, hogy Craig épp nem facér, a pasija ráadásul tökéletesen időzít a feltűnésével. – Na, ez kínos – szólalok meg, és felé fordulok, hogy bemutatkozzak. – Szia, Matt vagyok, és amúgy nem volt köztünk soha semmi, csak ugratom. – Tudom – feleli teljesen természetesen, a harag minden jele nélkül. Ezt megúsztam. Utáltam volna magam, ha bekavarok nekik egy hülye beszólással. – Terry. Örülök, hogy megismerhetlek. – Én is. – Lucas? – pillant körbe Craig. Önkéntelenül nyúlok a telefonomért, de még nem hívott. – Később jön. – Jól van. Egész jól alakul az este, Terry kellemes társaság, ráadásul Craig valóban sugárzik mellette. Stephen viszont engem figyel, és ettől azonnal kizökkenek, amint észreveszem. – Mi az? – hajolok egy árnyalatnyit közelebb, hogy halljuk egymást. – Minden rendben? – Persze, miért? – kérdezek vissza. Kitartóan bámul rám, de abszolút fogalmam sincs, mire akar kilyukadni. – Biztos, hogy Lucas jönni fog? – Persze – vágom rá, és a bejárat felé sandítok, majd a telefonomra. – Azt mondta, egy barátjával találkozik, aztán lenéz ide. – Hát jó – hagyja rám Stephen, bár nem is igazán tehet mást, mert Jamie megjelenik, és rögtön kisajátítja. Én csak egy biccentést kapok tőle, érezteti, hogy továbbra sem kedvel, de nem zavar. Amíg Stephen jól megvan vele, felőlem aztán fújhat rám. Egyébként sem marad sokáig, valószínűleg a barátaival jött. Valahogy nem is vártam, hogy Stephennel folyton egymáson lógnának. Abban a pillanatban nézek ismét az ajtó felé, amikor Lucas végre megérkezik. Mondhatnám, hogy megérzés, de nem hiszek az ilyesmiben. Követem a tekintetemmel, és amikor észrevesz, rám mosolyog, én pedig azt is azonnal elfelejtem, hogy vannak körülöttem. Lucas mellém ül, nem túl szorosan, szinte alig ér hozzám, Craiggel kezd beszélgetni. – Na, megvan a létszám – jegyzi meg Stephen, és felkel. – Akkor hozok még egy kört. Amint Stephen eltávolodik, Lucas közelebb mozdul, és hirtelen leesik, hogy miatta nem bújt hozzám, ezt viszont nem tudom mire vélni. Apró gesztus vagy csak nem akart feszültséget? Inkább nem kérdezem meg tőle. – Minden rendben? – fordulok felé. Bólint, kapok tőle egy apró csókot, és a kezét az enyémbe csúsztatja. – Hosszú volt ez a nap – sóhajtja, és felpillant, amikor Jamie ismét megáll az asztalunknál. – Stephen? – Szerez egy kis utánpótlást – felelem, ő viszont nem velem foglalkozik. Észbe kapok. – Jamie, ő itt a párom, Lucas. – Sokat hallottam rólad – nyújt neki kezet Lucas mosolyogva. – Én is. – Hát, én csupa jót. Gondolom, te inkább rosszat – feleli Lucas nevetve, mire Jamie is felenged kicsit. – Nem csak azt – vágja rá, és leül velünk szemben. Az este további részében kitartóan figyel minket, már kifejezetten bosszant, de nem teszem szóvá, amíg nem alkalmas a pillanat. – Mi az? Megvonja a vállát, és elgondolkodva bámul rám. – Kezdem érteni, miért nem Stephen. – Hm? – Eddig haragudtam rád, amiért megbántottad, még akkor is, ha én csak így kerülhettem a képbe. De már látom, hogy tényleg totál szerelmes vagy – jegyzi meg. Elmosolyodom. – Jól megvagytok Stephennel? – váltok témát. – Nagyrészt. Nincs ideje kifejteni, pedig nagyon érdekelne, hogy érti ezt. Kénytelen leszek kifaggatni Stephent, vele talán többre jutok. Az este azonban nem tartogat rá lehetőséget, túlságosan belemerülünk a buliba, egy idő után már amúgy sincs agyam a komoly dolgokhoz. Hónapok óta nem éreztem magam ennyire jól. – Neked nagyon hiányzott ez – állapítja meg Lucas hazafelé, mire bólintok. Nem tudom eldönteni, hogy rosszulesik-e neki. – Neked nem? – De, azt hiszem. Örülök, hogy visszajöttünk – mondja, és én végre megkönnyebbülök. Nehezen ébredek fel. Nyűgösen pislogok a telefonom kijelzőjére, és felnyögök. Pedig idő van, ha normálisan el akarok készülni, muszáj kimásznom az ágyból. Lucas megmoccan mellettem, a karja a mellkasomra siklik, és én legszívesebben tovább aludnék az ölelésében. – Biztos menned kell? – Megígértem – motyogom félkómásan, miközben igyekszem nem hagyni, hogy az álom visszaszippantson. – Ugye ezt nem rendszeresítitek megint? – sóhajtja Lucas, de leveszi rólam a kezét, amitől azonnal hiányérzetem támad. – Nem tudom. Most épp nagyon nem tartom jó ötletnek. – Sosem volt az. Nem értem ezt a perverziótokat, hogy egy átbulizott éjjel után kondizni mászkáltok. Beteg egy szokás – mondja Lucas, és a másik oldalára fordul. Nyöszörögve ülök fel, a kezemet a fejemre szorítom. Basszus, mennyit ittam? – Sokat – válaszolja meg Lucas a ki nem mondott kérdésem. Nevetni kezdek, majd fájdalmasan felnyögök. Kicsit még így maradok, mozdulni sincs kedvem, és ha nem örülnék neki, hogy újra Stephennel tölthetem a délutánt, esküszöm, most dőlnék vissza Lucas mellé. Így viszont csak hozzáhajolok, csókot nyomok a vállára, és a fürdőbe megyek. Kicsit sikerül felfrissülnöm, és némi reggelit is magamba erőltetni, mielőtt elindulok Stephenhez. Meglepetésemre alsógatyában nyit ajtót, és nagyon nem úgy tűnik, hogy egyhamar indulni tervez. – Korán jöttem? – kérdezem döbbenten, erre nemes egyszerűséggel vállat von. – Mindjárt összekapom magam. – Mikor feküdtél, hogy ennyire kész vagy? – faggatom, mire hatalmasat sóhajt. – Nem igazán aludtam – vallja be, majd a hálóba megy, onnan már felöltözve tér vissza, bár lefogadnám, hogy ebből nem lesz edzés. – Mi a baj? – Semmi. Túl flegma, de nem is ez az igazi bajom. – Miért hazudsz? Gyengén felnevet, aztán az egyik székre mutat, majd ő is helyet foglal velem szemben. Kérdőn felmutatja a cigisdobozt, és amikor nem tiltakozom azonnal, rágyújt. Na, ez nem hiányzott. – Jamie? – Tegnap kidobott. – Tessék? Miért? Stephen megnyalja az alsóajkát. Bármennyire nemtörődömnek mutatja magát, ideges és meggyötört. Nem értem, minek a műsor, engem úgysem vág át. – Stephen? – sürgetem, mire megint vállat von. – Pedzegette az összeköltözést, én meg leoltottam – vallja be, én pedig ismét megdöbbenek. – Miért? – Mert jó ez így. Szeretek egyedül élni. Elszámolok magamban tízig, majd a szekrényhez lépek, belenézek. Kiveszek egy bögrét, felmutatom. – Ez tuti nem a tiéd. – Nem. Bólintok, a tekintetem végigsiklik a polcokon. – Nem iszol tejet, sem kakaót. Utálod a gyümölcsteát, csak a feketét szereted, mégis tele van epres és barackos filterrel a tartó. Folytassam? Hangos szusszanással fújja ki a füstöt, és mérgesen hátrafordul hozzám. – Mit akarsz? – A fogason legalább két kabát nem a tiéd. Ha belenéznék a gardróbodba, hány ruha lenne Jamie-é? A fürdőben is ott a cucca, gondolom – sorolom, Stephen viszont egyre dühösebbnek tűnik. – Matt – morran rám, de nem érdekel, elegem van a hülyeségéből. – Hány napot tölt nálad egy héten? – Túlfeszíted a húrt. – Válaszolj! – szólok rá. Ismét hátat fordít, újabb cigarettát vesz elő, úgyhogy kinyitom az ablakot, mielőtt megfulladok. Tegnap pont a leszokásról magyarázott, most meg megint láncdohányos. – Mikor hogy. Általában… – Elhallgat, mogorván hajítja arrébb a dobozt. – Csak néha megy haza. Főleg, ha mást szedek össze – mondja végül kelletlenül, én viszont tényleg nem fogom fel, miért csinálja ezt. – És mikor szedtél össze utoljára mást? – Nem tudom. – Dehogynem – vágom rá, mire újabb, kifejezetten ideges sóhajt kapok. Tisztában vagyok vele, hogy kezdek az agyára menni, de akkor sem fog lerázni. Nem hagyom, hogy elrontsa, mert érzem, hogy most csak dacos, és talán fél. Sőt, őt ismerve, retteg az elköteleződétől, és valljuk be, erre én is rátettem egy lapáttal. – Körülbelül négy hónapja – ismeri el, mire elmosolyodom. Visszaülök a székre, de ő makacsul az asztalon tartja a tekintetét. – Akkor áruld már el nekem, miért akadtál ki azon, hogy hivatalossá akarta tenni, hogy beköltözött? Ahogy nézem, nem ma történt. – Menj a picsába! – fortyan fel. – Nem, te menj oda! El fogod veszíteni, ezt akarod? Némi hezitálás után megrázza a fejét. Még egy mélyet szív a cigarettából, aztán lassan elnyomja a csikket a hamutálban. A mozdulat kiszámított, elnyújtott, nyilvánvalóan húzza az időt. – Még veled sem költöztem össze. – Rajtad múlt? Hirtelen kapja fel a fejét, a szeme szikrát szór, hátrahőkölök. Egy hosszú pillanatig farkasszemet nézünk, aztán épphogy, de elmosolyodik. – Nem tudtad volna viszonozni, igaz? – Tizennyolc évesen én már túl voltam rajtad. Bólint, újra megindul a doboz felé a keze, aztán visszahúzza. – Sajnálom, hogy majdnem mindent tönkretettem – mondja alig hallhatóan. Erre nem tudok mit felelni, lerágott csont. Aztán újra megszólal, ezúttal lágyabban. – Nagyon más, amit iránta érzek. Világéletemben te voltál az egyetlen, aki szeretett, még ha nem is úgy, mint akartam. Néha még mindig nem tudok mit kezdeni azzal, hogy valóban kellek neki. – És az a megoldás, hogy úgy teszel, mintha nem számítana? A könyökére támaszkodik, a tenyere mögé rejti az arcát, nyűgös hangot hallat. Aztán elhúzza a kezét, és nevetni kezd. – Nem. Tudom, hogy menekülés, amit csinálok, és nagyon gyerekes. Most boldog vagy? – Én a helyedben nagyon gyorsan kiengesztelném – mondom komolyan. – Kidobott. – Szerintem csak elege lett abból, hogy nem számít neked eléggé. – Számít! – vágja rá mérgesen, aztán visszavesz. Csendben mered maga elé, majd kiböki. – Azt hiszem, szeretem. Furcsa Stephent így látni. Hirtelen fogalmam sincs, mit érzek. Egyszerre kap el a megkönnyebbülés, az izgalom és az öröm. Mindig azt kívántam neki, találjon valakit, aki boldoggá teszi. Tudtam, hogy nem én leszek az. Közelebb hajolok hozzá, elérem, hogy újra rám nézzen. – Mondd meg ezt neki is! – És ha elkéstem? Zavart és kétségbeesett, annyira nem illik hozzá ez az önbizalomhiány. – Te is tudod, hogy nem késtél el. Különben meg, már hónapokkal ezelőtt komolyan vehetted volna. – Legutóbb két napot voltál itthon, ebből nem állapíthattad meg – feleli Stephen felvont szemöldökkel, nekem pedig kiszalad a számon a titok. – Beszélgettünk. – Mikor? – Mielőtt hazaindultam, összefutottunk. – Mi van? – lepődik meg Stephen, aztán amint eljut a tudatáig az információ, elsötétül a tekintete. – Megölöm. – Ne tedd! Az ember azzal ül le így, akit vetélytársának tart – próbálom menteni a menthetőt, bár Stephen nem is látszik annyira mérgesnek emiatt, inkább mintha mulattatná. Aztán megint elkomorodik. – Erről jut eszembe, amikor én Lucasszal beszélgettem kettesben. Most rajtam a sor, hogy elhűljek. Egyikük sem említett korábban semmi ilyesmit. – Tessék? Ez mikor volt? – kérdezem, Stephen viszont sokáig csendben marad. Megnyalja a szája szélét, és én biztos vagyok abban, hogy nem fogok örülni annak, amit megoszt velem. – Háromszor próbáltam elcsábítani tőled – kezd bele lassan. – Mindháromszor elzavart. Az utolsó alkalommal konkrétan földbe tiporta az önérzetem. Akkor értettem meg, hogy tőle tényleg tartanom kell – meséli nem túl lelkesen. – Mert elküldött? – Nem. Mert szeret téged. – Mégis közbeléptél… – sóhajtom, mire elveszetten rám pillant. – Sajnálom. Annyira… nem akartam elhinni, hogy megtaláltad, akit kerestél – ismeri el. Nem tudok haragudni. Már nem. Korábban sem ment igazán, maximum időszakokra nehezteltem rá, de túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy igazán haragudjak. És bízom benne, hogy végre teljesen rendbe jön minden. – Gondolom, a kondi lefújva. Stephen felröhög. – Mit szólnál inkább egy mozihoz? – dobja fel. – Rendben. Utána viszont megkeresed Jamie-t – jelentem ki ellentmondást nem tűrően. – Jól van. Amúgy a prémiumból kocsit akartam venni. Múltkor rávettem, hogy tegye le a jogsit. Nem akartam elmondani neked, nehogy körberöhögj. Nagyon igyekszem, hogy arcizmom se rezdüljön. Én még egy esélyt kaptam, ő kulcsot. Fülig ér a szám, ahogy az üzenetet olvasom. Felnézve Lucas kérdő tekintetével találkozom, és továbbra is jókedvűen szólalok meg. – Kibékültek. – Helyes – reagálja le, aztán hümmög egyet, mielőtt folytatná. – Stephen mesélte, hogy tegnap bocsánatot kért tőlem? – Komolyan? – kérdezem döbbenten. Ezt nem vártam volna Stephentől, nem az a típus, aki ennyire elismerné a hibáját. – És mit mondtál? – Hogy majd egyszer kiheverem – vonja meg a vállát Lucas. Ezen szintén meglepődöm. Az eddig is tiszta volt, hogy továbbra is neheztel Stephenre, de nem hittem, hogy ennyire. – Még mindig gyűlölöd? – puhatolózom, mire frusztráltan felsóhajt. – Életem legnehezebb hónapjait köszönhetem neki, de nem, nem gyűlölöm. Az a legbosszantóbb, hogy valahol megértem őt. Így hogy utálhatnám? A hangja mégis csupa él, szinte vág, de nem engedi, hogy vigasztaljam, ellép tőlem. – Értem. Hátat fordít nekem, az ágyat rendezi el, miközben beszél hozzám. – Amikor szétmentünk, nagyon magam alá zuhantam. Korábban is volt nehéz szakításom, de nem ennyire. Mintha kitépték volna egy részemet. Nehezen álltam talpra. Lehunyom egy pillanatra a szememet. Emlékszem, nekem milyen rossz volt elviselni a hiányát, és ha tehetném, visszapörgetném az időt, hogy azt a hibát ne kövessem el, mégis csak egy elcsépelt szó jön a nyelvemre. – Sajnálom. Ingerülten rendezgeti a párnát, ordít róla, hogy az egész pótcselekvés, de nem merem kivenni a kezéből. – Minden rohadt nap reménykedtem, hogy feltűnsz, és bocsánatot kérsz, de mire megtetted, már valami nagyon meghalt bennem. Fogalmam sincs, hogyan tudtad feléleszteni halottaiból – mondja tovább, mire gyengén elmosolyodom. – Nem volt egyszerű dolgom – felelem, de továbbra sem hajlandó rám nézni, a szavak viszont még mindig dőlnek belőle, egyre inkább elszoruló szívvel hallgatom. – Nem viccből nem beszélek soha azokról a filmekről. Életem legsúlyosabb döntése volt, és tudtam, hogy megszívhatom vele később. De nem maradt más választásom, annyi tartozásunk gyűlt fel, hogy a végrehajtónál volt a ház. Tudod, hogy nem vagyok egy sírós fajta, de a következő heteket átzokogtam, tükörbe sem bírtam nézni. És újra meg kellett tennem. Aztán megint… – Elcsuklik a hangja, hosszan fújja ki a levegőt. – A legrosszabb mégis az volt, amikor be kellett vallanom anyámnak, honnan van a pénz. Az ő könnyei jobban fájtak. – Megint megáll egy pillanatra, bántja az emlékezés, de félek közbevágni. – Ahogyan viszont te felhoztad, hogy megnézted… olyan hatalmas pengével vágtad belém a kést, hogy arra szavak sincsenek. – Sajnálom – ismétlem magam kiszáradt torokkal. Lucas még mindig nem fordul felém, és azon gondolkodom, hogy szemtől szembe tényleg nem tudna erről beszélni. – Ő mutatta meg, nem igaz? – Nem várja meg, míg válaszolok. – Volt bennem egy pont, amikor meg akartam keresni, de olyan indulat dúlt bennem, hogy féltem, mit tennék. Pedig viszonylag békés embernek tartom magam. – Lucas… – Bocs, nem értem, miért kívánkozott ki most ez belőlem – szakít félbe, mintha épp csak leesne neki, hol járunk. Közelebb mozdulok, megállok mögötte, a nyakába szuszogok, de ő ugyanúgy áll, a pár centi ellenére is távol tőlem. – Mert sosem beszéltük meg. – Lehet – hagyja rám, és óvatosan megrázza a fejét. – Nem ment, még most is alig. Legszívesebben elfelejteném, de az lehetetlen. A mai napig álmodok róla, hogy forgatunk… – Amikor azt mondod, rémálmod volt? – Igen. Bár olyankor sokszor anyával álmodom. Engedi, hogy átöleljem, rásimítja a karját az enyémre. Ritkán mutatja meg ennyire a sebezhetőségét. – Nem bírtam megtenni újra, még érte sem. Szánalmas, nem igaz? – suttogja. – Nem az. – Ha több pénzünk lett volna már az elején, talán… – Ne csináld ezt, nem tehettél többet! Felsóhajt, az arcához emeli a kezét, és tudom, hogy könnyezik. Nem számítok rá, hogy tovább mesél, mégis így történik. – Egy srác szervezett be, akivel kavartam. Tudta, hogy jól bírom a fájdalmat. Bár az már más kérdés, hogy nem ugyanaz, ha az ember élvezi is. – Elakad, fázósan húzza össze magát, szorosabban simulok hozzá. – Az első kettő nem volt annyira gáz, jó partnert fogtam ki, sokat segített. Aztán a harmadiknál emeltük a tétet. Te valószínűleg azt láttad. Nem értem, hogyan hiheti bárki is azt, hogy van élő ember, aki élvezi, ha ilyesmit csinálnak vele. Én konkrétan csak azért bírtam ki, mert nem voltam teljesen magamnál. Elapad benne az áradat, csendben van, sokáig állunk így, ölelkezve. – Köszönöm, hogy elmondtad – töröm meg a némaságot, mire végigsimít a karomon. – Soha senkinek nem bírtam. Bíztam benne, hogy a húgaimnak sem jut a fülébe. – És? – Samantha tudja. Anyám félrebeszélt a gyógyszerektől, és elárulta neki. – Mit mondott? – Hogy tisztel azért, mert képes voltam rá. Hát, legalább ő – feleli élesen, de amint kibontakozik a karomból, azzal a lendülettel visszahúzom. – Ha tehetném, kitörölném, ami akkor kicsúszott a számon – súgom a fülébe. – Hagyd. Neked már megbocsátottam. Stephennek viszont nem tudok, és nem csak magam miatt. Ezúttal hagyom, hogy lerázzon magáról, de amikor megpördül, meglep a heves csókkal. Érzékien harapja a nyakamat, a tenyerét a nadrágom elejére simítja, fél perc alatt végem van, annyira felhúz. – Szeretkezni akarok – búgja, nekem pedig eszemben sincs tiltakozni. Visszavesz, folyamatosan lassul, nyoma sincs benne már a láznak, a kezdeti durvasága szenvedéllyé csitul. – Szeretlek. A válasza nyögésbe fullad, de úgyis tudom, hogy ugyanígy érez… Vége
Hozzászólás
Hozzászólás küldése
|
Üdvözlet
Online
vendég: 1, tag: 0 ...
legtöbb 253 (tag: 2, vendég: 251) - 26 jún : 22:01 Tagok: 916 Legújabb tag: Marischka11 Az utolsó látogatásod óta történt változások
news download members links_page chatbox_menu |
|||||||||||||||||
