11.

– Nem beszél hozzád?
– Tessék?
Nyakig merítkezem a vízben, és elrúgom magam, hogy ráfekhessek a felszínére. Rhys azonban utánam kap, a csípőmre szorítja a két kezét, és magához von, nevetve kulcsolom a lábam a derekára, a karom pedig a nyakára, hogy megtarthassam magam. Azonnal lecsap a számra, el sem enged egy darabig, de akkor már nem az úszáson jár az eszem.
– Szóval itt sem beszél hozzád? – Értetlenül vonom a fel a szemöldököm, a pillantásom az ajkára téved. Ha beszélgetni akart, elég rossz módszert választott. – A víz. Azt mondtad, régen hallottad.
Szorosabban ölelem át, megkóstolom a bőrét a füle mögött, válaszképp ő is erősebben szorít. Hiába vagyunk a vízben, érzem, ahogy zubog bennem a tűz, egyre erősebb bennem a vágy.
– Talán megkérdezhetnéd, hol vagyunk – motyogja. Felbőszít vele, mert az az illúzióm támad, rá nincs ugyanolyan hatással a közelségünk, mint rám. Beleharapok a nyakába, meglepetten szisszen fel, mielőtt nevetni kezdene. – Szóval később beszélgessünk, ugye?
– Értékelném – felelem. Elenged, aztán megragadja a kezem, és húz maga után, ki a partra, elheveredünk egymáson.
– Telhetetlen lettél – suttogja, mielőtt lefogná a kezem, hogy rávegyen, lassítsak. Nem osztom a véleményét, most azonnal akarom, de ő vezet, végül elfogadom a tempóját. Csak azután ereszt el, miután ezt ő is megérzi, vágyakozva követem a tekintetemmel, merre jár a szájával. Az első, egyelőre még halk nyögés akkor tör utat, amikor az ölemre siklik a nyelve, de a zihálásom egyre erősödik, főleg, amint eggyé válik velem. Ezúttal hajsza, nem lassú áramlás, minden pont lángol a testemben, olyan erővel robban bennem a mámor, hogy darabokra szakad körülöttem a világ.
Nézem a napsugár csillogását a fölöttünk magasodó fák között. Rhys mellkasa gyors ütemben emelkedik és süllyed, szorosan az enyémhez préselődve, egy ritmusra ver a szívünk. Ennél nagyobb békét nem is kívánhatnék, talán ezért nem akaródzik egyikünknek sem kiszakadni ebből az idillből. Három napja nem haladtunk tovább, szívem szerint örökre itt maradnék, nem látom be, miért kellene mennünk bárhová.
A csillogás gyengül, el-eltűnnek a sugarak, a levegő illata is változik, de mire rájövök, hogy eső készül, már el is ered. Rhys nyögve fordítja felfelé a fejét, a nyakán megfeszül a bőr, nem bírom ki, hogy ne futtassam végig rajta a nyelvem. Csiklandósan megvonaglik, nevetni kezd.
– Inkább az esővel kezdj valamit! Hátha hallgat rád – vigyorogja, mielőtt megcsókol.
Feltartom a kezem Rhys teste mellett, a mágiámra bízom magunkat, és amikor felfogom, miért nem ázunk tovább, nevetni kezdek. Hatalmas, vékony jégből szőtt fátyol feszül a fák között, méterekkel arrébb folyik le az eső. A talaj nedvességét ugyan nem kerülhetjük el, de azzal ráérek később is foglalkozni.
– Nem pont így gondoltam, de kezdetnek megfelel.
Játékosan arrébb lököm, hogy beburkolózhassak a köpenyembe. Nem messze tőlem tűz lobban, jólesően hunyom le a szemem, hallgatom a ropogást. Szöget ütnek a fejembe Rhys korábbi mondatai.
– Csendben van – válaszolom a hátának, mire értetlenül felém fordul. – A tó. Nem szól hozzám.
– Értem.
Felülök, figyelem az esőcseppek hullását a fátyol szélén. Közelebb mászom hozzájuk, megérintem őket, az ujjaimon dörzsölöm szét a nedvességet. Kinyújtom a kezem, hogy eláztathassák, és koncentrálok, de nem történik semmi. Visszakúszom Ryhshez.
– Nem hallgat rám – szólalok meg, majd cinkosan rápillantok. – Rád emlékeztet.
Felkacag. A földhöz szegez, ismét beborít a csókjaival, egy időre el is feledkezem a záporról.
Az időjárás viszont rádöbbent minket, mennyire ki vagyunk szolgáltatva neki. Órákig nem tudunk mozdulni, a talaj teljesen felázik, a levegő lehűl. Rhys a hegyeket kémleli, hamarosan szóba is hozza, amire gondolok.
– Keresnünk kell valami fedettebb helyet, és rájönnünk, pontosan hol vagyunk.
Bólintok. Nem szívesen adok neki igazat, de nem tehetek mást. Ez a hely nagyon a szívemhez nőtt az elmúlt napokban, rengeteg emléket hagyok itt. Mintha Rhys sejtené, mi jár a fejemben, elmosolyodik.
– A tó környékén maradunk.
Felsóhajtok. A hátamra fekszem, lehunyom a szemem, igyekszem kiüríteni az elmém. A tenyerem a talaj felé fordítom, és koncentrálok. Az egész környék vízrajza úgy zuhan rám, hogy nem kapok levegőt. Mintha az eső mindent felerősítene, fulladok, képtelen vagyok rendet rakni az elmémben felbukkanó képek között. Hallom a kétségbeesett hangom, érzem Rhys kezét magamon, de lesöpröm. Hiába nézek fel, semmit nem látok, mintha megvakultam volna, legyűr a pánik, nem tudok uralkodni rajta. Négykézlábra húzom magam, de így sem jobb, nedvességet markolok.
Fogalmam sincs, meddig tart, mire lenyugszom annyira, hogy megkeressem magamban a mágiámnak azt a részét, amit irányítok, de amikor megtörténik, hirtelen csend lesz. Ezúttal mintha meg is süketülnék, engedem a jégnek, hogy keresztülfolyjon rajtam, miközben végre átlátom, amit a természet mutatott nekem. Mintha minden kívül rekedt volna, vagy én belül, nem számít.
– Dorian!
– Hagyj!
– Igen, látom, hogy nagyon elfoglalt vagy, de kicsit visszavehetnél… – mondja magához képest nagyon bizonytalanul, de ezzel most nem foglalkozom.
– Meg akarom mutatni – vágok közbe türelmetlenül. Hasonló hangvételű sóhajt kapok cserébe.
Kinyitom a szemem. A fény egy pillanatra bánt, hunyorogva szoktatom magam újra hozzá. Mintha rengeteg időt töltöttem volna a sötétben, pedig nem így van.
Végigsimítok az előttem heverő jégtáblán. Hatalmas, jól kivehető formákkal tarkított térkép, először el sem hiszem, hogy én csináltam. Büszkén pillantok fel, Rhyst keresem a tekintetemmel. Jó távol van tőlem, körülbelül az egyetlen talpalatnyi száraz helyen, ami maradt, azt is csak azért nem lepte el a jég, mert nem bírt a heves tűzzel, ami megakadályozta.
– Bocsánat – motyogom bűnbánóan. Rhys nem szól semmit, csak véget vet a lángoknak, majd óvatosan közelebb jön hozzám. Fázósan dörgöli végig a karját, aztán hümmögve szemléli a művemet.
– Legalább már tudjuk, hol vagyunk – mondja megkönnyebbülve, de amikor észreveszi, hogy ezzel nem segített, magyarázatba fog. – Néhány napnyira tőletek. Errefelé főleg víz-és földmágusok élnek.
– Értem.
Pedig az volt az érzésem, hogy jó messze kerültem otthontól. Hazudnék, ha azt mondanám, örülök annak, hogy tévedtem. Félek hazamenni, pedig előbb-utóbb muszáj leszek. Én nem vagyok olyan, mint Rhys, nem tudnék mindig vándorolni.
– Leterített a honvágy?
Elmosolyodom, majd megrázom a fejem. Nem egészen erre gondoltam.
– Nem kifejezetten haza vágyom. Csak… valamire, ami állandó.
Rhys arca kifejezéstelenné válik. A messzeségbe bámul, talán azt próbálja eldönteni, merre induljunk, mégis úgy érzem, a hangulatváltozása főleg a szavaimnak szól.
– Körülöttem csak a baj állandó – feleli végül, de rám sem néz. – Amint tudlak, hazaviszlek.
– Nem így értettem!
Hátat fordít, a cuccainkat szedi össze, és bár pár lépésre van, olyan, mintha szakadék választana el tőle. A hangja hidegebb, mint a jegem.
– Jobb lenne neked nélkülem.
– Rhys!
Megszüntetem köztünk a távolságot, és a hátának dőlök. Egy icipicivel magasabb csak, így teljesen hozzá tudok simulni. A nyakához bújtatom az arcom, és örülök, hogy nem rázza le az érintésem.
– Te magad jöttél azzal, hogy nem működik nálunk a távolság. Egyébként sem bírnám ki.
Felkacag. A karom a dereka köré fonom, összefűzi az ujjainkat.
– Maradj így, mert rettenetesen fázom – mondja félig komolyan. Rajtam nem múlik, így álldogálunk egy darabig, végül ő az, aki kibontakozik az ölelésből. Nem akaródzik indulni, de úgyis elintéztem a területet a jéggel, nincs mit tenni. Pedig minden csupa sár és latyak, utálom, ahogy folyamatosan elsüllyedek benne.


Órákig bolyongunk, de hiába nézünk be az összes fellelhető barlangba, egy sem bizonyul olyannak, ahol sokáig el tudnánk lenni. Végül az egyikben töltjük az éjszakát, reggel azonban Rhys mindenképpen tovább akar állni.
– De miért?
Felsóhajt, és leül velem szemben, ezúttal olyan távolságra, hogy ne érhessem el. Ez felbosszant, de amikor közelebb csúszom, hárítón felemeli a kezét.
– Mielőtt eljöttünk, úgy volt, hogy eltűnök egy időre. – Elhallgat, a tekintetemet keresi, hogy értem-e, miről beszél. Bólintok, úgyhogy folytatja. – Nem tudom, a portálod szándékosan csinálta-e, de a közelben bukkantunk elő, és hát… köt egy ígéret. Bármennyire szeretnék itt lenni veled kettesben az idők végezetéig, azt gondolom, te is tudod, hogy nem lehet.
Ezúttal nem úgy magyaráz nekem, mint egy gyereknek, nem bosszant vele, inkább csak óvatos, hogy meg ne bántson, sőt látom rajta, hogy ő is kelletlenül lép ki abból a kellemes burokból, amibe vontuk magunkat. Életem eddigi legszebb napjait töltöttem vele.
– Pedig milyen jó is lenne örökre itt maradni! – sóhajtom, és rámosolygok. – De értem, amit mondasz. Nem bújhatunk el végleg a világ elől.
Hozzám mászik, megcsókol. Még utoljára szeretkezünk, mielőtt összeszedjük a holminkat, és elindulunk. Útközben a céljairól faggatom, de bármit csinálok, foghegyről válaszol.
– Komolyan nem árulsz el semmit?
Elveszítem a türelmem. Rhys megtorpan, kelletlenül visszafordul hozzám.
– Minél kevesebbet tudsz, annál kevésbé vagy veszélyben. Legszívesebben…
Nem fejezi be a mondatot, de így is pontosan értem, mire gondol, és nagyon nem örülök neki.
– Szóval kolonc vagyok?
– Nem ezt mondtam.
– Legszívesebben magaddal sem vinnél, az majdnem ugyanaz – jegyzem meg, erre viszont már felcsattan.
– Nem ugyanaz! Csak nem… – Elkapja a tekintetét, és elvigyorodom, amikor rájövök, zavarában teszi.
– Aggódsz értem?
– Nem bírnám elviselni, ha bajod esne – ismeri el, de rögtön tovább is indul, véletlenül sem néz a szemembe. Bármennyire is veszekedésnek indult, nem bírom letörölni a mosolyt az arcomról. Imádom, amikor kimutatja, hogy fontos vagyok neki, még ha a maga faragatlan módján teszi is. Én értékelem, és nevetségesen boldognak érzem magam tőle.
Pár óra gyaloglás után egy város dereng fel a messzeségben. Izgatott leszek, mert csupán néhányszor jártam ekkora helyen, akkor is a szüleimmel, és nem sokat láttam belőle, mert mindent a szolgák intéztek. Rhys azonban hamar letöri a lelkesedésem.
– Maradj itt, visszajövök érted, amint tudok.
– De miért?
Nem értem, tényleg nem értem. Miért akar magamra hagyni? Miért ne mehetnék vele? Senki sem ismer.
– Mert az öltözékedből messziről látszik, hogy nemes vagy. Bajt akarsz?
Elszontyolodom. Rhys észreveszi, feszültté válik tőle, pedig én nem akarok vitatkozni vele.
– Hacsak nem tudsz új ruhákat varázsolni magadra, nem jó ötlet.
– És ha veszünk újakat?
Rhys úgy néz rám, mintha megőrültem volna, és nem jövök rá, miért, míg meg nem osztja velem.
– Van nálad pénz?
– Persze, hogy van.
Jó, most már kifejezetten döbbent arcot vág, felnevetek. Muszáj hozzálépnem, megcsókolnom, de az érintés sokkal rövidebb, mint szeretném. Felfejtem a köpenyem alját, és nem akarom elhinni, hogy ennyi nap után sem szúrta ki, hogy pénzt varrtam bele, még a legutóbbi kalandunk után. Szerencsére, mert ahogy most távoztam otthonról, az volt a legkevésbé eszemben, hogy az erszényemet elhozzam. Rhys tekintete elismerést sugall.
– Sosem feltételeztem volna rólad ennyi praktikusságot.
– Tanulok – felelem mosolyogva, Rhys viszont felkacag, még a szeme is vidáman csillog. Imádom, amikor ilyen, nem bírom megállni, újra hozzásimulok, a nyakába szuszogok, élvezem a közelségét. Hiányozni fog a kettesben töltött időszak, ha most emberek közé megyünk.
– Várj rám, egy óra múlva visszajövök.
– Jó.
Visszahúzódom a fák közé, figyelem, ahogy eltűnik a távolban. Bízom benne, hogy betartja az ígéretét, de olyan nehéz elszakadnom tőle, még ilyen rövid időre is. Mindig ott a kétség, hogy mi történik vele, amikor nem vagyunk együtt. Nem mintha megvédhetném bármi rossztól, sőt, nagyon is képes elbánni szinte bármilyen veszéllyel, a védelmező ösztönöm azonban azt súgja, akkor van biztonságban, ha velem van.
Valóban nem időzik sokáig. Megkönnyebbülök, amikor észreveszem, hogy közeledik, és így első ránézésre még csak bajba sem került, vagy nagyon jól titkolja, nála sosem tudni. Mindenestre a kedve jó, sikerrel is járt.
Soha életemben nem viseltem még ennyire egyszerű ruhákat. Az anyaguk eleinte zavar, de ezt igyekszem nem mutatni, Rhys tekintete így is beszédes, ahogy figyel öltözés közben.
– Nem úgy – szól közbe, és megigazítja rajtam a felsőt. Én csatokhoz vagyok szokva, ezt meg mindenféle szalaggal kell összekötni, először teljesen belegabalyodom. Kész csoda, hogy Rhys nem nevet ki, bár a szája szélében megbúvik egy mindentudó mosoly.
Összepakoljuk a holmimat, és a város felé vesszük az irányt. Rhys közben ellát tanácsokkal, elmondja, mit látott, de arról még mindig nem beszél, hová tartunk igazából. Azt hiszem, talán sosem tudom leszoktatni arról, hogy titkai legyenek előttem.
– Maradt még bőven pénz abból, amit adtál – vált témát teljesen hirtelen, mert eddig az utcák forgatagát ecsetelte. – Arra gondoltam, kivehetnénk egy szobát, ha nem bánod. Ezer éve nem aludtam ágyban, te meg egyébként is ahhoz vagy szokva.
– Arra célzol, hogy kényes úrifiú vagyok? – szegezem neki a kérdést, mire meglepetten pislog kettőt.
– Az elején tényleg azt hittem.
Nem lep meg a válasza, bár az őszinteség, amivel mondja, furcsamód megnyugtat. Az is, hogy meg tudtam változtatni a véleményét. A város határáig mindenesetre kerülünk minden olyan témát, ami bármelyikünket is kellemetlenül érinthet, amint viszont elhagyjuk a kaput, teljesen elvarázsol az elém táruló világ. Mindenhol árusok, katonák, gyerekek, emberek hemzsegnek, a házak között alig lehet néhol elmenni, akkora a tömeg. Az egész annyira élő és lüktető, hogy egy idő után Rhys megfogja a karom, és vezet, nehogy elkeveredjek.Ez biztonságot ad, önfeledten nézelődöm, igazából oda visz, ahová csak akar, ahogyan eddig is. Rábízom magam.
A fogadó kicsi, de takaros, ráadásul az előbbi zaj után hihetetlenül csendes. Fel sem fogtam, hogy ennyire hiányzott egy komfortos szoba, egészen addig, míg meg nem látom az ágyat. Mi ketten még sosem szeretkeztünk ágyban, azért az biztosan kényelmesebb, mint a föld…
– Kicsit magadra hagylak.
Rhys persze tönkreteszi az örömöm. Sóhajtva fordulok meg, hogy tiltakozzak, vele szeretnék menni, ő azonban mintha rögtön tudná, mi jár a fejemben, elébe megy a vitának.
– Addig vegyél egy fürdőt. Már szóltam a fogadósnak.
Ezzel levesz a lábamról. Valószínűleg ezt is pontosan tudja, én viszont nem akarom, hogy rögtön úgy érezze, nyert.
– Utána is fürödhetek.
– Egyedül kell mennem – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. Most már mérges vagyok, mert olyan, mintha szándékosan állítana félre az útból. – Dorian, kérlek. Nem olyasmi, ami érintene. Majd utána elmesélem.
Ezzel lezárja a témát. Végül is nem kérhetem számon, nem követelhetem, hogy minden percét velem töltse, hogy mindenbe beavasson. Beleegyezően bólintok, de amint magamra maradok, fogalmam sincs, mit kellene csinálnom. Még sosem voltam ilyen helyen egyedül.
Végül megfogadom a tanácsát. Megfürdök, végre illatos vízben, puha anyaggal végigtörölve magam. Viccelődtem ugyan vele, de tényleg nem vagyok ennyire mostoha körülményekhez szokva, és valóban hiányzik, hogy szolgák lessék a parancsaim. Persze jó Rhysszel is, és ha választanom kellene, vele maradnék. De attól még igenis nosztalgiával gondolok az otthonom kényelmére.
Bebújok az ágyba. Puha, kellemes, tiszta. Fel sem tűnik, hogy fáradt vagyok, amint azonban a párnát éri a fejem, már alszom.
Cirógatásra ébredek. Kell pár pillanat, mire rájövök, hol vagyok. Bár Rhys érintését azonnal felismerem, a környezet idegen, de hamar megnyugszom. Rhys mellém heveredik, megvárja, míg kicsit magamhoz térek, aztán a számra hajol, lágyan, kedveskedve csókol, annyira lassan hevül fel, hogy óráknak tűnik. A szenvedély végül leterít minket, először érintjük egymást biztonságban, semmi mással nem kell foglalkoznunk, csak egymással. Az élmény intenzívebb, mint eddig bármikor.
Van valami végtelenül meghitt abban, ahogy összebújunk a takarók alatt. Nem emlékszem, mikor merültem utoljára úgy álomba, hogy nem féltem semmitől…