17.


– A legendák kuszák. Mesék és valóság furcsa, kivehetetlen egyvelegei, senki sem tudja, mely részük igaz, mely hamis.
Rhys megköszörüli a torkát, és én gondolatban megköszönöm, hogy nem nekem kellett tiszteletlennek lennem. Rorgernek láthatóan nem tetszik, hogy siettetik, de azért folytatja, kevésbé ködösen.
– Azt mondják, a világok hajnalán a sárkányok uralkodtak. Bírtak minden elemek tudásával, olyanokéval is, amelyekre már nem is emlékszünk, mert eltűntek az idők során. A leszármazottaik lassan elvesztették ezt az univerzális tudást, egymásra voltak utalva. Egyes sárkányok emberekké váltak, ők lettek a mágia hordozói, de csak nagyon kevesen bírtak több elemmel. Végül, évezredek elteltével már tiltották a keveredést, mert úgy tartották, gyengébbé teszi a mágiát.
– Arra utalsz, hogy gyengülünk?
– Nem. Arra, hogy az embereket a saját félelmeik teszik gyengévé. Több képesség ismerete és használata erősít, de a rettegés vezet minket, nem a belső sugallataink.
– Nagyapa!
Rhys nehezen viseli az időhúzást, kifakad, én azonban nem hibáztatom érte. Nagyon örülnék végre bármi használható információnak. Rhys azonban az ellenkezőjét éri el, Rorger megfeddi, ezzel is értékes másodpercek telnek el.
– Szörnyen türelmetlen vagy, Rhys. A szélvihar, amely ellobbantja a tüzet, messzire viszi, felgyújt vele mindent. Uralkodj magadon kicsit!
Nem tudom visszatartani a mosolyt. Tökéletesen jellemezte az unokáját, legalábbis szerintem.
– Akkor kímélj meg minket a túlzásoktól!
– Én is értékelném a lényeget – szólalok meg végül, hátha sikerül visszakanyarodnunk az eredeti témához. Ő az első, aki segíteni akar nekünk, mégis mintha meg kellene küzdenünk minden morzsáért.
– Elrontjátok egy öregember nagy pillanatát – sóhajtja Rorger, de sokkal komolyabban folytatja. – Hát jól van. A sárkányok tudása létezik, bennünk is él. A legendák szerint időnként akad valaki, aki mindet képes használni, ez az erő azonban olyan nagy, hogy felemészti az ép elméjét. Szerencsés esetben kettéoszlik, két személy együttesen képes rá, hogy használja. De ha az egyensúly billen…
– Akkor? – sürgetem, még mielőtt Rhys tenné. Rorger elmélázik, a tekintete szomorú.
– Mindenkinek megvannak a korlátai.
– Attól tartasz, hogy Rhys megőrül?
Rorger nem válaszol azonnal, és én rettegek, hogy igazam van, hogy elveszítem Rhyst, mert néha valóban annyira túlcsordulnak benne az indulatok, ami határozottan aggasztó.
– Fogalmam sincs, melyikőtöket féltselek – vallja be végül Rorger. Nem erre számítottam, megakadok a lejtőn, amerre a gondolataim vittek, és minden idegszálammal figyelek. – A krónikák homályosak, senki sem élte túl, aki első kézből elmesélhette volna, hogyan történtek a tragédiák. Egész sornyi, és csak a kívülállók találgatásaira hagyatkozhatunk. Attól tartok, ti sem kerülhetitek el ezt a sorsot, és nekem végig kell néznem. Ismeritek és használjátok egymás erejét, de így már hármat birtokoltok. Ha a negyedik is előjön, mindenképp kelleni fog a holdvirág.
A rémület egyre inkább körülvesz, szorítja a torkom, heves dobogásra készteti a szívem.
– Segíteni fog? – kérdem reménykedve, mert muszáj kapaszkodnom abba, hogy van kiút.
– Bízom benne.
– Akkor miért nem használta korábban senki? – tér magához Rhys. Percek óta csendben van, magához képest higgadt, mintha beletörődött volna az elkerülhetetlenbe.
– Nem tudunk mindenkiről, fiam. A szörnyű esetek vannak meg, nem a békések. Halvány utalást találtam rá, de semmi bizonyíték. A tragédiák fényében valószínűleg mindenki hallgatott, nehogy az emberek ellenük forduljanak, ha kiderül, mekkora erő birtokában vannak.
– Remek.
– Ez is több, mint a semmi, Rhys – csitítom. Bólint, de látom, hogy nincs meggyőzve. Engem furcsa mód mégis boldoggá tesz, hogy kiszakad a semlegességből, újra látok érzelmeket rajta.
– Amíg az erőd egy része kötött, addig biztonságban lehetsz – feleli Rorger, ám mielőtt fellélegezhetnék, hozzáteszi: – Dorianben azonban nincs fék.
– Dorian maga a fék – válaszolja Rhys azonnal, majdnem nevetésre késztet vele, de Rorger elrontja az örömöm.
– Meddig?
– Nem tudom. Belőle kinézem, hogy örökké – morogja Rhys. – Lehet, hogy valaki őt is lekötötte – folytatja elmélázva, és kérdőn rám néz. Rorger szintén felém fordul, vizslat, fázom a tekintetétől annak ellenére, hogy kedvelem. Megrázom a fejem.
-– Mintha Rhys megjelenése miatt bukkantak volna elő egyáltalán a képességeim. Nem volt miért megfékezni korábban.
– Talán csak nem emlékszel – köti az ebet a karóhoz Rhys, de semmi esélyét nem látom annak, hogy igaza legyen.
– Szerintem tudnék róla.
– A családodból bármit kinézek.
– Rhys! – Alig emelem meg a hangom, mégis összerezzen. Pedig máskor is voltam már dühös, ő az egyetlen, aki ki tud hozni a béketűrésemből, és amint erre rádöbbenek, meg is osztom vele. ¬– Rajtad kívül senki sem képes rá, hogy felidegesítsen!
– Szóval vele néha eltűnik a fék?
– Vele néha én magam tűnök el – morgom, és nem érdekel, ha tiszteletlen vagyok Rorger előtt, elegem lett. – A te családod sem éppen szent, nem igaz?
Arra számítok, hogy Rorger leszid, vagy Rhys kiakad, de mindketten ülnek teljes, süket csendben, ami azt sugallja felém, hogy nem vitatják a szavaim. Mielőtt azonban nagyon belelovallhatnám magam a vitába, fergeteg érkezik, és lecsap az ajtóra. Szó szerint fergeteg, mert mintha a szél akarna bejutni, dörömböl az ajtón, tombolva rángatja, Rorger rémülten ugrik fel, hogy beengedje. Attól tartok, ránk omlik az épület ezzel a lépéssel, de tévedek: egy levél érkezik, megtépázva, Rorger azonnal feltöri a pecsétet, az arca, ami egész eddigi itt tartózkodásom alatt először mutatott félelmet, egyenesen rettegővé válik.
– Nagyapa?
– Mennetek kell. Nekem is – jelenti ki, majd megragadja a karom. – Emlékszel a Jégkönyvre? Minden gyereknek megmutatják nálatok, de tilos hozzáérni. Ez még mindig így van? – Nem tudom mire vélni a faggatózását, ennek ellenére bólintok. – Szerezd meg, nézz bele! Keress a Világok kulcsáról mindent, amit találsz! A vének hegyén találkozunk. Rhys tudja, merre van, a nagyanyád is. Szólj neki! Mondd, hogy mind veszélyben vagyunk!
– Nagyapa!
– Semmi hősködés! – Rorger ezúttal Rhys karját kapja el, komolyan néz rá, sehol egy cinkos mosoly. – Ne merjétek megkeresni magatokban a negyedik elemet!
Mielőtt bármit felelhetnénk, mintha őt is örvény ragadná el, úgy tűnik el a szemünk elől. Nem találok szavakat, annyi minden dúl bennem, de Rhys sincs jobb állapotban, néhány hosszú pillanat elszalad mellettünk, mire magához tér. Akkor viszont rám néz, az arca értetlen.
– Hiszen mondtam neki, hogy tudod használni az örvényt – szólal meg, majd lép egyet tétován az ajtó felé, onnan fordul vissza, mintha nem tudná eldönteni, mit csináljon. – A mi erőink közül minden a birtokodban van.
– Talán arra gondolt, hogy az nem tudatos – találgatok, Rhys pedig úgy tűnik, mérlegeli a szavaim.
– Lehetséges. Mindenesetre mozgásba kell lendülnünk. Valami történt, és nem hiszem, hogy szórakozásból nem árulta el, mi az. Tudod, hol a jégkönyv?
A kérdéstől kiráz a hideg. Feldereng bennem, hol láttam utoljára, évekkel ezelőtt. A polcon, amelyet sosem érinthettem.
– A könyvtárunkban.
– Akkor meg kell próbálnunk bejutni hozzátok, észrevétlen.
Tudom, hogy komolyan gondolja, ahogy azt is, hogy bármi is a terv, követni fogom. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ép bőrrel megússzuk ezt a kalandot.


– Pihenjünk – kérem, Rhys azonban megrázza a fejét, és továbbindul. Belekapaszkodom a kezébe, ezúttal határozottabban ismétlem el. – Pihenünk.
Feladja. Engedi, hogy lehúzzam magammal a földre, elheveredik mellettem a csillagok alatt. A köpenyem már kopott, kikezdték a kalandok, amiket átéltünk, ennek ellenére még mindig remek szolgálatot tesz. Lehunyom a szemem, de nem jön álom a szememre, zakatolnak bennem az elmúlt napok eseményei, a darabkák kilengenek, nem illenek egymáshoz, túl sok minden hiányzik ahhoz, hogy egészet alkossanak.
– Mire gondolsz?
Érzem Rhys tekintetét magamon. Tudom, hogy neki is sok, ráadásul nem lehet egyszerű így, folyamatos önkontrollal. Minél többet tudok a béklyóról, amit belé véstek, annál szívesebben szakítanám ki belőle, hogy szabad lehessen.
– Mennyire tudod használni a szelet?
– Kérlek, mondd, hogy nem kísérletezni akarsz – sóhajtja. Rátapintott.
– Eddig saját magunk értünk el a legtöbbet, nem? – kérdezek vissza, Rhys türelmetlen hangot ad ki, de úgysem tántorít el. – Mutass valami egyszerűt!
– Dorian…
– Mióta hallgatsz te másokra? – szakítom félbe. Sürgetem, mert attól tartok, sokba kerülhet nekünk a halogatás. – Ha veszély leselkedik ránk, elébe kell mennünk.
– És te mióta rohansz a falnak?
– Mióta ismerlek.
Kacag. Ez hiányzott, hirtelen egésznek érzem magam tőle, a jókedve ragadós, ellep engem is, nevetgélünk a csendes éjszakában. Mielőtt azonban tovább noszogatnám, felemeli a kezét, a fák levelei táncra kelnek felettünk, a hold fényénél keringőznek. A látvány elvarázsol, delejezve figyelem.
– Hogy csinálod?
– Fogalmam sincs. Ennyire rendezetten sosem sikerült eddig – vallja be. A levelek lehullanak, betakarnak minket, kellemes az érintésük, ám én többre vágyom. Megcsókolom Rhyst, az ajka forró, akár a tűz, én mégis mást lopok tőle.
A levelek felemelkednek rólunk, örvénylenek körülöttünk, fura elégedettséggel töltenek el. Rhys hitetlenkedő hangot ad ki, de mintha nem a meglepettség okozná, hanem a makacsságomat nevetné ki. Talán igaza van.
Összefonja az ujjainkat, az erőnk is eggyé válik, rendet tesz a káoszban, szinte együtt suhanok vele, egy vagyok a levelek közül.
– Nagyapa pont erre figyelmeztetett.
– Vagy pont azt akarta elérni, hogy megpróbáljuk.
Rhys valószínűleg fontolóra veszi a lehetőséget, mert egyáltalán nem vitatkozik.
– Megpróbálkozol földmágiával? – ajánlom, Rhys azonban megrázza a fejét. – Miért nem?
– Te sem uralod.
– Te uralod a szelet?– Nem felel. A gyanú ellopja a levegőmet, Rhys fölé gördülök, az arcomra biztosan kiült a döbbenet. – Mióta?
– A találkozásunk után kezdődött.
– Hiszen azt mondtad…
– Hazudtam.
A levelek, amelyek eddig körülöttünk táncoltak, megállnak, és hamuvá porladnak. Rhys szeme elkerekedik, de nem számít, a harag maga alá temet.
– Hazudtál másban is?
– Talán kötelességem mindenbe beavatni téged?
Sosem terített le még így az indulat. Az eddig tiszta égen hirtelen villám cikázik át, mégis Rhys tekintete az, ami magamhoz térít. Zavartan bámulom a füvet mellettünk.
– Miután találkoztunk, néha, teljesen véletlenül sikerült. A legtöbbször te is tanúja lehettél. Aztán ma veszekedtünk, és amikor egyedül hagytál… észrevettem, hogy hallgat rám.
Rhys hangja halk, bizonytalan, ez elegendő ahhoz, hogy elűzze a maradék haragom.
– Miért nem lehetett ezt rendesen elmondani?
– Nem tudom.
Teljesen feleslegesen bosszantott fel, és nem értem, miért csinálta. Mindenestre békíteni akar, az arcom simítja, lehúz magához, nem szavakkal kér bocsánatot, talán arra nem is igazán képes.
Ezúttal a szenvedély terít le, a semmiből érkezik, de szilárd, ellenállhatatlan. Rhys meglepetten nyikkan, amikor változtatok a helyzetemen, és a combjai közé furakszom. A ruháink már rég leszórva hevernek körülöttünk, így a szándékom teljesen világos. Korábban meg sem fordult ez a fejemben, most viszont nagyon vágyom rá.
– Ellenedre van?
Nem szól semmit, de úgy mozdul, hogy nagyobb teret engedjen nekem. Tudom, hogy számára nem az első eset, hogy így adja át magát, bár sosem beszéltünk erről nyíltan. A viselkedése is ezt sugallja, fájdalomnak semmi jelét nem mutatja, a teste körülzár, levegőt alig kapok a kéjtől.
Nem szándékosan küldöm végig rajta az erőm, de némi meglepettség után viszonozza. Az energiánk összekeveredik, mintha minden sejtemet feltöltené, a gyönyör maga alá temet, kireptet a testemből.
Fogalmam sincs, hol vagyok, de minden annyira fényes, hogy hunyorgok, mert bánt az intenzitása. Nehezen szokok hozzá, közben Rhyst keresem magam mellett, de sehol sem találom azután sem, hogy visszanyerem a látásom. Nem azonnal jövök rá, hogy társaságom van, mert a mozgásukat alig veri vissza valami. Sosem hallottam még olyan sárkányokról, amelyek fénylenek, a pikkelyük mintha mind más színű lenne, a csillogásuk vakító. Akaratlan nyújtom ki feléjük a kezem, nem gondolom át, furcsamód eszembe sem jut, hogy bánthatnak. Az érintés semmihez sem fogható, mintha átsiklana rajtuk a kezem.
– Dorian!
A hang távolról érkezik, szerintem nem is a fülemmel hallom, a lelkemből jönne. Megismétlődik párszor, mire rádöbbenek, hogy Rhyst hallom. Valami nem stimmel azzal, ahogy szólongat, ideges és fél.
– Dorian!
Zuhanok, de mire felfognám, a csillagok feszülnek felettem az égen, sehol az előbbi világosság. Rhys megráz, gyanítom, nem először, el kell tolnom magamtól a kezét.
– Jól vagy?
– Mi történt? – kérdezem válasz helyett, mert még mindig az előbbi élmény hatása alatt vagyok.
– Én is erre vagyok kíváncsi. Teljesen átlátszó volt a szemed, és semmire sem reagáltál. Halálra rémítettél! Mit…
Elnémul. Először nem jövök rá, miért, de megragadja a karom. Az egyik ujjamon fénylik egy újabb gyűrű, lassan olvad a bőrömbe. Rhys döbbenten enged el, de utánakapok, a bőrünk összesimul, a fény megkettőződik, az ujja köré kúszik, majd lassan elhalványul.
– Most azonnal elmeséled.
Az egész kusza. Igyekszem felidézni, de úgy érzem, semmi értelme a szavaimnak. Rhys csendben hallgat, fekszünk meztelenül az éjszakában, kissé rémülten, pedig csodálatos élmény volt, amit átéltem. Talán az zavarja, hogy nem lehetett velem.
– Változott valami?
Meg akarom mutatni neki. Sokat adnék, ha láthatna az én szememmel, ha tanúja lehetne azoknak a varázslatos színeknek. A tenyeremben fény gyúl, felfelé tör, de Rhys rám veti magát, a földre szegez.
– Jobb lenne, ha nem hívnád fel magunkra a figyelmet.
Átölelem. A bőre még mindig forró, hívogató, muszáj újra és újra megérintenem. Az előbb talán semmilyen téren nem élte át, amit én…
– Dorian…
Ezúttal másképp ejti ki a nevem. Még sosem használtam rajta az ajkamat, csak ő részesített gyönyörben ilyen módon. Imádom hallani a sóhajait, magamba vésem a pillanatot, amikor túlcsordul benne a kéj. Velem marad, a karomban csillapodik, hentergünk a csillagok fénye alatt.