Vékony jég 18. fejezet - Hajnalösvény

dec. 19	Vékony jég 18. fejezet
	Írta Ariana

18.
Megszólalni sem bírok, amikor meglátom őt. Hónapok óta nem találkoztunk, mégis a puszta jelenléte felkavar, azonnal hevesebben dobog a szívem, és képtelen vagyok elszakítani a pillantásomat, amíg nem találkozik a tekintetünk. Akkor viszont zavartan fordulok el, és hirtelen nagyon nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Hogyan lehet rám még mindig ilyen hatással, ennyi idő után?
Stephen Lucast ugyan nem veszi észre, csak a szótlanságom árul el, de hiába faggat, fáradtságra hivatkozva lerázom. Nem értem, mi ütött belém, miért keresem Lucast folyamatosan a tömegben, hogy akár csak egy pillanatra is, de láthassam, miközben a párom itt ül tőlem néhány centire. Mégis akárhányszor feltűnik előttem, elakad a lélegzetem, és csupán nagy erőfeszítések árán vagyok képes megállni, hogy ne menjek oda hozzá. A sokadik alkalommal Stephennek is leesik, ki vonja el ennyire a figyelmemet, és a reakcióját nem teszem zsebre.
– Szóval ezért beszélek én neked hiába.
– Figyeltem.
– Ne etess, látom, hogy majd kiesik a szemed!
– Ne dramatizáld túl! – szólok rá erélyesebben, mint szerettem volna. – Csak meglepett, hogy itt látom, ennyi.
– És meglepetésedben folyamatosan bámulnod kell? – kérdezi olyan hangsúllyal, hogy rögtön eldurran az agyam.
– Fejezd be végre!
Megsértődik és otthagy, Craig pedig kap egy csúnya pillantást, amikor megpróbál beleavatkozni. Oké, Stephen helyében én is féltékeny lennék, amiért lassan egy évvel a szakítás után is ilyen hatással van rám egy exem. Nem mintha bármi esélyem lenne nála, még hozzászólni sem mernék, csak messziről bámulom. Azután, ahogy vége lett, nem csodálnám, ha rögtön elküldene, ha ráköszönnék.
– Hozok egy sört.
Sokáig ácsorgok a pultnál, nem akaródzik visszaindulni. Megpróbálom összeszedni magam. Stephen után kellene mennem, bocsánatot kérni, de azzal beismerném, hogy igaza van, és az olaj lenne a tűzre. Bármennyire jól megvagyunk, azt mindig utáltam, ha valaki féltékenykedik. Akkor is zavar, ha egyébként nem ok nélkül…
– Hogy vagy?
Hirtelen lefagyok Lucas hangját hallva. Gondolom, kiszúrta, hogy folyamatosan felé nézek, de álmomban sem gondoltam volna, hogy idejön hozzám.
– Köszi, megvagyok – mosolygok rá, hogy leplezzem a meglepetésemet. – És te?
– Jól – vágja rá, de elkomorodik. Ismerem ezt a reakciót, a maga elé révedés annak az árulkodó jele, hogy valami nagyon nincs rendben. – Fogjuk rá.
– Gond van?
– Mondjuk úgy, hogy akadnak zűrök.
– Azért jól vagy, ugye? – érdeklődöm, mire megvonja a vállát, és bezárkózik.
– Én jól. De nem akarok beszélni róla.
– Ahogy gondolod – hagyom rá, mert nem merem tovább faggatni, bár elszomorít, hogy bármi is a gond, nem avat be. Inkább témát váltok, az biztonságosabb terep. – És hogyhogy itt?
– Kell valami vagy valaki, aki eltereli a figyelmemet – feleli némi csend után, a szemében csábító fény csillan. – Akarsz te lenni az?
Elmosolyodom. Nem sokat változott. Kimondja, mit akar.
– Ez most igen vagy nem? – kérdezi, de nincs érkezésem válaszolni, mert Stephen előkerül a semmiből. Meglepett és határozottan nem boldog, hogy Lucast velem látja, ez tisztán tükröződik az arcán. Lucas megcsóválja a fejét, majd közelebb hajol, és a fülembe suttog.
– Egy óra múlva nálam. Ha nem, akkor küldj tíz percen belül egy sms-t.
Egy pillanatig mélyen a szemembe néz, aztán mire reagálhatnék, már ott sincs.
– Miről beszélgettetek?
Megfordulok, és elindulok az asztalunkhoz. Nincs kedvem Stephen számonkéréséhez. Régen simán lerázhattam volna annyival, hogy ne üsse bele az orrát, de most a párom, más szabályok vannak érvényben. Csak épp nem akarom figyelembe venni ezt…
– Az időjárásról.
– Tehát semmi közöm hozzá – állapítja meg. Az éles hangsúly felbosszant, megtorpanok, és felé fordulok.
– Nem fogok beszámolni neked mindenről.
– Ez kedves.
– Ne feszítsd túl, Stephen!
Nem visszakozik, tovább morog, még fél óra múlva is kapom a szúrós megjegyzéseket, ekkor úgy döntök, hogy ebből elég.
– Ha nem fejezed be, itt hagylak.
– Az nagyon felnőtt megoldás lenne…
– Tudod, mit? – Hangos koppanással vágom le az üveget az asztalra. – Torkig vagyok veled! Ezentúl nem is szólhatok senkihez, mert rögtön féltékeny leszel?
– Szólhatsz, de nem Lucashoz.
– Ez komoly?! – fakadok ki, Stephen viszont bólint. – Na, jó. Most túlmentél a határon.
– Tessék?
– Én most hazamegyek. Nélküled. Hagyjál békén egy kicsit! Megfulladok tőled!
Nem foglalkozom vele, hogy döbbenten kap utánam, kikerülöm a kezét, és tényleg elindulok haza. Aztán a kijáratnál megtorpanok. Elkap a kísértés…
Már nem érnék oda, de le sem mondtam… Előszedem a mobilomat, és bár bőven letelt a tíz perc, végül reagálok Lucas invitálására. „Kicsit kések.”
Szinte azonnal megkapom a választ, hogy vár.
Épphogy bezárja mögöttem a bejárati ajtót, nekem esik. Amint a szája az enyémhez ér, mintha ismét kapnék levegőt, valami furcsa súly hagyja el a lelkemet. Kapaszkodom ebbe a felszabadultságba, Lucas féktelen és szenvedélyes, és ez az első időszakot idézi, amikor összejöttünk.
– Bármin is agyalsz, fejezd be! – szól rám, miközben rángatja le rólam a nadrágot. Ledobja a maradék ruháit, elterül az ágyon, forr a vérem a meztelen látványától. Fölé mászok, vadul csókolom, levegő után kapva rántja el a fejét. Minden porcikáját meg kell érintenem, végül elveszíti a türelmét. – Dugj már meg végre! Tudod, mire vágyom.
Egy pillanatig hezitálok csupán, míg megfordul a fejemben, hogy vigyáznom kell, meddig megyek el. Nem engedi, teljesen elveszi az eszemet, és bár jobb szeretem, ha egyedül a kéjtől nyöszörög alattam, tényleg ismerem az igényeit.
– Lehetsz vadabb.
– Már így is sok…
– Csak csináld!
Fogalmam sincs, mitől próbál menekülni, mi zaklatta fel ennyire, de nem kérdezem, mert tudom, hogy úgysem árulná el. Feltérdelek, átölelem a lábát, megkapja a gyorsabb ritmust. A legvégén viszont nem bírok ellenállni, muszáj megcsókolnom. Viszonozza, szenvedélyesen tapad rám, a kéj hevében végigmarja a hátam, és ez pont elég…
Nehezen veszem rá magam, hogy megmozduljak, és lemásszak róla, de utána is képtelen vagyok elszakadni tőle. Ő is csak fekszik, a zihálása alábbhagy, de még sokáig lehunyt szemmel pihen. Már nem merek hozzányúlni, és tartok tőle, hogy lassan ki fog dobni. Végül felnéz rám, összeakad a tekintetünk, a következő pillanatban viszont a nyakamat elkapva újra a számra mar.
– Sietsz?
– Nem.
Felkel, én pedig követem a fürdőbe. Nem érint meg, nem is beszélgetünk, mégsem vagyok zavarban egészen addig, amíg vissza nem érünk a szobába. Az ágyra siklik a tekintetem, aztán a ruháimra, és vissza. Lucas érdeklődve figyeli a vívódásomat, mielőtt megszólal:
– Együtt vagytok?
Hirtelen ér a kérdése, zavartan bólintok, mire felsóhajt.
– Akkor itt sem kellene lenned, nem azon gondolkodni, maradhatsz-e.
Tudom, hogy igaza van, de nem érdekel, muszáj tennem egy próbát.
– Azon gondolkodom, te mit szeretnél.
– Maradhatsz, ha nem vársz többet – feleli, és bemászik a takaró alá. Nem merek túl közel fészkelődni, azzal is bőven beérem, hogy megosztja velem a teljes éjszakát…

Tétova érintésre kelek, de amint kinyitom a szememet, Lucas elhúzódik.
– Jó reggelt – köszönök, de nem viszonozza, csak bámul rám elgondolkodva.
– Mikor jöttetek össze?
Nem számítottam a kérdésére, különösen nem rögtön ébredés után, kell néhány másodperc, hogy összeálljon a kép. Annyira jó volt mellette magamhoz térni, elkeserít, hogy ez csupán alkalmi kaland. Egy pillanatra visszaröppentem a múltba, és fáj, hogy összetört az illúzió. Közben viszont bánt az is, hogy nem szabadott volna elcsábulnom.
– Október elején.
– Csak? Azt hittem, miután szakítottunk.
A tekintete fürkésző, teljességgel megértem a gyanakvását.
– Nem, bár akkor kezdődött – vallom be, mire meglepve húzza össze a szemöldökét.
– Akkor mi tartott októberig?
– Volt egy négyhónapos próbálkozásom.
– Tönkretette? – faggat tovább, pedig semmi kedvem erről beszélni. Viszont ameddig vannak kérdései, legalább a közelében lehetek.
– Részben, de egyébként sem illettünk össze. Nálad mi a helyzet?
Megint eltávolodik, pedig meg sem mozdul. Legszívesebben végigsimítanék az arcán, végül engedek is a kísértésnek. Nem tér ki az érintésem elől, szórakozottan néz rám, nem tudom megfejteni a reakcióját.
– Két hónapig jártam valakivel, de nem jött össze. Utána meg amúgy sem volt időm pasizni.
– Miért?
– Család – válaszolja, és most már valóban elhúzódik, felül az ágyon, háttal nekem. – Ideje menned, ha nem akarsz lebukni.
– Mennyi az idő?
– Fél nyolc.
Igaza van, igyekeznem kellene, de alig bírom rávenni magam, hogy itt hagyjam. Továbbra sem fordul felém, látom rajta, hogy valami baj van, mégis csak akkor merek rákérdezni, amikor felöltöztem, és megkérem, hogy kísérjen ki.
– Biztos nem akarsz beszélni róla?
– Biztos.
Ráhagyom, mást úgysem tehetek. Túl makacs, és különben sem vagyok már senkije, egy éjszaka ide vagy oda…
Nem csókol meg búcsúzóul, én viszont nem tudok csak így lelépni.
– Ha mégis, keress meg!
Erre végre elmosolyodik, és bólint.
– Észben tartom a lehetőséget.
Rossz érzés elköszönni és hazaindulni annak tudatában, hogy nem lesz folytatás. Közben viszont a lelkiismeretem is furdalni kezd, amiért megcsaltam Stephent. Fogalmam sincs, mit csináljak. Elmondjam vagy hallgassak? Régen valahogy az első gondolatom az lett volna, hogy be kell vallanom, most viszont nem vagyok biztos benne, hogy ezt fogom tenni…
Megkönnyebbülök, amikor hazaérek, és Stephen sehol sincs. Nagyon remélem, hogy éjjel sem járt itt, bár biztosra veszem, hogy akkor folyamatosan csörgött volna a telefonom. Legalább van egy kis időm tiszta fejjel átgondolni, mihez akarok kezdeni.
Átöltözöm és megreggelizek, közben folyamatosan jár az agyam. Árulkodó, hogy Lucasnak mondhatni egy szavára ugrottam, de nem hinném, hogy ez ennél több lehet. Ha mégis, valószínűleg akkor is csupán néhány alkalomnyi szexre korlátozódna, és szó se lenne újrakezdésről. Az már más kérdés, hogy úgyis megpróbálnám visszaszerezni, ha úgy érezném, van esélyem…
Azt hittem, működhet Stephennel, de most arcul csapott a valóság. Ha tényleg a páromként tekintenék rá, nem landoltam volna Lucas ágyában. De fogalmam sincs, hogyan mondjam meg neki…
Elfogy az időm, hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, pedig még nem készültem fel. Kimegyek elé az előszobába, épp a cipőjét veszi le, amikor kiérek. Futólag megcsókol, aztán felmutatja a kezében lévő szatyrot, és a konyhába indul.
– Hoztam reggelit.
– Köszi, de már ettem.
– Akkor majd később jó lesz – hagyja rám. Megtorpanok az ajtóban, fojtogatni kezd a kikívánkozó igazság.
– Beszélnünk kell.
– Igen, ez tiszta sor – szakít félbe türelmetlenül. Háttal állva pakolászik, és tudom, hogy könnyebb neki, ha nem kell a szemembe néznie. Stephen sosem volt a bocsánatkérés mestere. – Hülye voltam, ne haragudj…
– Stephen…
– Igazad van, nem viselkedhetek így. Ha erről…
– Fejezzük be!
Riadtan elhallgat, és megpördül. Állom a tekintetét, látom a kétségbeesését, és már a nyelvemen van a vallomás, amikor ismét megszólal.
– Ne csináld ezt! Ennyire azért nem mentem messzire.
– Nem ezért.
– Matty…
Nem jutok el odáig, hogy kimondjam. Közelebb lép, és bár próbálom megőrizni a józanságomat, hamar elcsábít. Tudja, hogy érjen hozzám, ellenem fordítja a vágyaimat, és bár még csak kiéhezett sem vagyok, nem tudok ellenállni neki. Nem zavarja a tartózkodásom, valószínűleg félreérti az okát. Szeretkezünk, pedig nem szabadna, ameddig nem tisztáztuk a tegnapot. Így becsapom…
– Az mi?
– Hm?
Épp felkeltem az ágyról, hogy a fürdőbe menjek. A kérdésére felé fordulnék, de visszalök, az ujjai tétován simítanak végig a lapockámon. Nem merek ránézni, a torkomban dobog a szívem, mert azonnal rájövök, mire gondol.
– Ezt biztosan nem én csináltam.
Felesleges lenne hazudnom, de ezt eszembe se jutott volna mondani. Stephen szenvedélyes ugyan, de sosem harap vagy karmol, vagy ha mégis, azt sem ennyire erősen. Felmerül bennem, hogy Lucas talán szándékosan azért hagyott nyomot, hogy lebuktasson, de ezt nagyon gyorsan elvetem. Nem tenne ilyet, és egyébként is, ő ennyire tüzes. Mikor együtt voltunk, begyógyulni sem volt idejük a sebeknek…
– Mondasz is valamit?
Stephen hangja kiránt a gondolataimból. Dühös és csalódott, nekem pedig ötletem sincs, mivel menthetném a szituációt. Hiszen el akartam mondani, de nem hagyott rá lehetőséget.
– Sajnálom.
Vár, én viszont többet nem tudok hozzáfűzni. Hitetlenkedve felnevet, aztán lerogy az ágy szélére. Ilyen elveszettnek még sosem láttam, és ez megrémít.
– Ennyi? Sajnálod?
– Igen.
– Hát baszd meg, Matt!
– Nem tudom, mi mást mondhatnék – sóhajtok fel. Nem hinném, hogy ez olyasmi, amit meg lehet érteni vagy akár megbocsátani. Ismerem a helyzetet, a jóvoltából átéltem már hasonlót nem is egyszer. – Pocsék érzés, ugye? – csúszik ki a számon, mire Stephen döbbenten pillant fel, aztán elfutja a méreg.
– Ez most valami elcseszett bosszú? – támad nekem, én meg elszégyellem magam. – Tudod, van egy rohadt nagy különbség: te nem voltál egyikükbe sem szerelmes!
– Nem volt rá lehetőségem.
Megnyalja a szája szélét, aztán megrázza a fejét. Egyáltalán nem akartam, hogy ilyen irányba tolódjon el a vita, nem is értem, miért veszem most elő a régi sérelmeimet. Ezzel nem vagyunk előrébb.
– Kell egy kis friss levegő.
Nem hagyom, hogy elmenjen, elkapom a karját és megállítom. Így nem engedhetem el, hogy azt hiszi, szándékosan akartam bántani.
– Nem bosszú volt, esküszöm.
– És ettől most jobban kéne éreznem magam?
– Csak azt akartam, hogy tudd.
Elengedem, de nem mozdul. Nem látom az arcát, de a légvétele zaklatott, és egyre rosszabbul érzem magam, amiért ezt műveltem vele. Nem számít, ő hányszor okozott fájdalmat vagy tett keresztbe, most én vagyok az, aki fájdalmat okozott. Ráadásul azt sem mondhatom szívből, hogy bánom…
– Akkor miért?
– Nem tudom. Nem bírtam ellenállni.
– Lucas volt? – kérdez rá, és végre rám néz. Látom rajta, hogy tart a választól, de amikor bólintok, mintha összetörne benne valami.
– Igen.
– Ez duplán fájt, Matt – mondja, a hangja remeg az indulattól. – Azzal jöttél, hogy úgyis félrelépek majd, de álmomban sem gondoltam… – Elakad, beharapja az alsó ajkát, aztán vesz egy nagy levegőt, mielőtt folytatja: –Te mondtad, hogy komolyat akarsz, és neked nem tetszik a nyitott kapcsolat…
– Tévedtem – vágok a szavába, mire elnémul, és azt hiszem, ezen a ponton nagyon kiakad.
– Ne! Ne merd azt mondani, hogy nyitott kapcsolatot akarsz…
– Akkor legközelebb ne vedd észre a jeleket – felelem, Stephen pedig jól láthatóan megzuhan. Elkapja a tekintetét, egy darabig nem reagál, amikor pedig megteszi, annyira halk, hogy alig hallom meg.
– Legközelebb? Most tényleg ki kell szellőztetnem a fejem.
Ezúttal nem állok az útjába. Mindkettőnknek jobb lesz, ha nem marad. Félek, hogy újabb hülyeség csúszik ki a számon, és még jobban megsebzem. Másrészt viszont komolyan gondoltam, amikor felvetettem, hogy legyen vége. Mégis az az érzésem, hogy ezek után sem fogja elfogadni…

– Tényleg nyitott kapcsolatot akarsz? – vág bele a közepébe, amikor órákkal később előkerül. Nem számítottam rá, hogy azonnal a tárgyra tér, ennél jobban szokta kerülgetni a kínos témákat. Megrázom a fejem, mire megkönnyebbülten felsóhajt.
– Azt csak hirtelenjében mondtam – ismerem el. – Tényleg nem nekem való az ilyesmi.
– És számítsak arra, hogy be kell hunynom a szemem, ha nem akarok szakítani?
Ezzel annyira megdöbbent, hogy nem tudok azonnal válaszolni rá. Normális esetben rávágnám, hogy többé nem fordul elő, és örülnék a második esélynek, de nem vagyok biztos magamban.
– Mondd ki, amire gondolsz! – kéri Stephen. Nem haragos vagy számonkérő, inkább csak határozott. Nem csodálom, hogy tudni akarja, hányadán állunk, de hogyan mondhatnám meg, ha nekem sem tiszta? Nem ismerek magamra, valahol letértem az útról, és fogalmam sincs, hogyan kanyarodjak vissza.
– Nem tudom – szólalok meg, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. – Úgy értem, eszem ágában sincs keresni az alkalmakat, de… fogalmam sincs, képes lennék-e nemet mondani neki.
– Másnak?
– Azzal nincs gond.
– Szóval egyedül akkor érzel ellenállhatatlan kísértést, ha Lucasról van szó? – kérdezi óvatosan, és közelebb lépve kényszerít, hogy ránézzek. – Ne gondolkozz a válaszon!
– Elmondtam neki, hogy együtt vagyunk. Nem az a fajta, aki belemászik egy kapcsolatba. Nem hinném, hogy ettől tartanod kell – felelem, és csodálkozom, hogy a keserűséget, amit emiatt érzek, nem mutatják a szavaim. Pedig ha így nézem a dolgokat, határozottan rossz beismerni, mennyire nincs esélyem…
– Ha vissza akarna hódítani…
– Nem akar.
Kiszakadok Stephen érintéséből. Átölel, a hátamhoz simul.
– Nem akarlak elveszíteni.
Nem válaszolok. Nem tudom eldönteni, melyikünk változása az ijesztőbb…

***

Este éppen alváshoz készülődöm, amikor megszólal a telefonom. Stephen kérdően fordul hátra, én viszont totál lefagyok, amikor meglátom a kijelzőn Lucas nevét. Azonnal gyorsabban kezd verni a szívem, és egyúttal zavarba is jövök, mert Stephen előtt mégsem beszélhetek vele, bármit is akar.
– Mindjárt jövök, csak ezt elintézem– mosolyodom el gyengén, de nagyon átlátszó lehet, mert Stephen összevonja a szemöldökét. Nem várom meg a válaszát, a konyhába megyek.
– Szia! – szólok bele halkan.
– Szia, ráérsz? – kérdezi Lucas, én pedig szívem szerint rávágnám, hogy igen, de mielőtt még kimondhatnám, észbe kapok.
– Beszélgetni akarsz?
– Nem igazán… – nevet bele a telefonba, nekem pedig minden idegszálamat végigborzolja a hang. Felelnem kellene neki, de hiába vagyok tisztában azzal, mi lenne a helyes, nem tudom rávenni magam, hogy elküldjem. A hallgatásom árulkodó lehet, mert Lucas gyanút fog.
– Rosszkor zavarlak?
– Nem, nem erről van szó…
– Ott van Stephen? – faggat tovább, én meg egyre rosszabbul érzem magam. Nem tehetem, bármennyire szeretném.
– Nem, nincs.
– Akkor?
– Nagyon csábító… – kezdek bele, de elakadok. Nem bírom elutasítani…
– De?
– De van párom, és legutóbb sem kellett volna…
El sem hiszem, hogy képes voltam kinyögni. Meglepett csend a vonal végén, egy pillanatra felmerül bennem, hogy megszakadt a hívás, mert még Lucas légzését sem hallom.
– Akkor mondd ki, hogy nem.
Nehezen jön a nyelvemre a szó, mert szívem szerint mennék hozzá, és nem érdekelne semmi. A legutóbbi alkalommal nyilvánvalóvá vált, hogy továbbra is érzek valamit iránta, ráadásul ő sem közömbös…
Lehunyom a szememet.
– Ne haragudj, de nem.
– Megértettem – feleli rövid csend után, én meg legszívesebben visszacsinálnám az elmúlt perceket.
– Lucas…
– Semmi gond. Szia!
Pedig csalódott volt, éreztem rajta. Állok a kezemben a mobillal a sötétben, és nagyon nehezemre esik megmozdulni, hogy visszamenjek Stephenhez. Talán ez volt életem legelhibázottabb döntése…
– Milyen kifogást találsz ki?
Megugrom ijedtemben. Stephen az ajtófélfának támaszkodva figyel, az arca semlegesnek tűnik ugyan, de tudom, hogy ideges. Ezek szerint lemaradt a beszélgetés lényegéről.
– Semmilyet.
– Csak közlöd, hogy mész?
– Nem megyek sehová.
– Tessék?
Közelebb lép, de megtorpan. Összezavarodva bámul rám, amit egyrészről megértek, másrészt viszont bánt. Ennyire mélyre süllyedtem, hogy a párom attól retteg, hogy megcsalom? Közben meg legszívesebben tényleg ezt tenném? Muszáj helyrerakni magamban a dolgokat, mert ez így nagyon kóros.
Stephenhez sétálok, a tenyerem az arcára simul, a számat az övére nyomom. Nem rögtön oldódik fel, de aztán hagyja, hogy a falnak nyomva kicsókoljam belőle a szuszt. Nem vette vissza a pólót, a kezem akadály nélkül siklik a bőrén, belenyög a csókba, ahogy az ujjaim bekúsznak a nadrágjába. Ugyanazt az utat járom be a számmal is, de hamar megelégeli, visszarángat a hálóba. Először szeretkezek vele igazán, mégis amint elmúlik a mámor, elfog valamiféle fájó üresség, és nem ereszt. Fekszem félig rajta, a lábaink összegabalyodnak, szenvedélyesen csókolózunk, mégis úgy érzem, hazudtam az elmúlt perceket, mert nem őt akartam szeretni…

Előző

Következő