7.

– Hogy megy az egyetem?
Majdnem félrenyelem az ételt, annyira váratlanul ér, hogy apám egyáltalán hozzám szólt. Miután némi víz segítségével megelőzöm, hogy elpatkoljak, felnézek rá. Még mindig várja a válaszom, bár pontosan nem vagyok vele tisztában, röviden vagy hosszan kellene kifejtenem a lényeget.
– Jól.
Bólint, utána megint a tabletjébe feledkezik, mire elhúzom a szám. Pont ennyire érdekeltem, de miért is lepődöm meg ezen?
– Nem várhatnak a kimutatások? – kérdezi anyám óvatosan. Látszik rajta, mennyire csalódott, hogy apám most sem bír kiszakadni a munkából, pedig az évek alatt már bőven hozzászokhatott volna.
– Hazajöttem vacsorázni, ezért nem értem a végére.
Lopva ismét felsandítok. Anyám beletörődve, kedvetlenül kanalazza a levest. Hirtelen hasít belém, mennyire magányos lehet. A férje alig foglalkozik vele, én meg… valljuk be, mostanában nagyon a háttérbe szorítottam. Elszégyellem magam, amint erre rájövök.
– Neked hogy telt a napod? – próbálkozom, mire kapok egy kedves mosolyt.
– Gyorsan elszaladt. És te merre jártál órák után? – érdeklődik.
– Lucynél, mint mindig – rántom meg a vállam, és épp újabb falatot vennék a számba, amikor apám elveszi az étvágyam.
– Végre bemutathatnád hivatalosan.
Leteszem a villát, és már a nyelvemen van a csípős válasz, mégis inkább újrakezdem az evést. Anyám nyugtalanul fészkelődik a széken, nekem pedig az az érzésem támad, hogy valamiről lemaradtam. De lehet, hogy csak szeretnék.
– Apád és én szívesen megismernénk, ha már ennyire szoros a kapcsolatotok.
Képtelen vagyok uralkodni magamon, azonnal kitör belőlem a röhögés. Erre már apám is felpillant, én viszont nehezen csillapodom. Hát, ez jó. Ha tudnák az igazat…
Na, ez rögtön elveszi a jókedvem.
– Úgy tűnik, hiába mondom, hogy csak barátok vagyunk – felelem némi torokköszörülés után. – Nem lesz a menyetek. Nem csak titkolózom, tényleg nincs köztünk semmi. Akkor sem, ha szeretnétek – jelentem ki. Apám hümmög magának, és már azt hiszem, ennyivel letudta, de tévedek.
– Jobban örülnék, ha értelmesebb nőt választanál. Az a lány csak vihogni tud.
Lecsapom az evőeszközt, megtörlöm a szám, és a tányérba dobom a szalvétát.
– Azt én dönteném el, kivel akarom leélni az életem. Ha majd lesz ilyen személy, ígérem, megtudjátok. Ha nem tetszik, akkor így jártatok.
– Eddy… – sóhajtja édesanyám döbbenten, én viszont az apámmal nézek farkasszemet. Végül ő fordul el hamarabb, de nem azért, mert megnyertem valami láthatatlan csatát, hanem mert nem érdekli tovább.
– Ilyen személyiséggel örülj, ha valaki elvisel.
– Ha neked sikerült találni, nem aggódom.
Bármennyire gyerekes, nem várom meg a reakcióját. Feltrappolok a lépcsőn, hangosan vágom be magam után az ajtót, aztán elterülök az ágyamon.
Egy röpke másodpercre átfutott az agyamon, hogy a képébe vágom az igazat, miszerint Lucy öccsével kavarok. Annyira megnéztem volna az arcát, de túl gyáva voltam hozzá. Már nem kell sokáig kitartanom, hamarosan elszabadulhatok innen. Akkor aztán úgy élek majd, ahogy akarok…
Különben is, ez az egész még annyira képlékeny. Magamnak sem merem igazán beismerni, hogy ez minden, csak nem szórakozás. Szórakozás az, amit eddig csináltam. Akadtak jó pasik az évek során, de egy sem fogott meg annyira, hogy többet akarjak tőle. Most viszont…
Kopogás szakítja félbe az elmélkedésem, pedig ha így folytatnám, talán megvilágosodnék. Ha egy kis szerencsém van, még bölcs is lehetnék. Talán még szobrot is állítanának nekem…
Elvigyorodom a saját hülyeségemen.
– Szabad!
Édesanyám lép be, egy tányér süteménnyel. Felülök, hogy mellém tudjon telepedni, és szótlanul veszek el egy szelet krémest. Imádom, az egyik kedvencem, le kell hunyom a szemem, ahogy átjár az íze.
– Isteni… – sóhajtom, mire megcsóválja a fejét.
– Apád meg sem kóstolta.
– Hát mert hülye – legyintek, és egy újabbért nyúlok. Anyám engem figyel, és fogalmam sincs, akarom-e tudni, mire gondol. Inkább elébe megyek a dolgoknak. – Tényleg semmi nincs köztünk Lucyvel. Nem a barátnőm.
– Értettem elsőre is – mosolyodik el anyám. – De mégis miért bosszantottad fel magad ennyire, ha nem az?
– Mert azt nem tűröm, hogy sértegesse – magyarázom az egyébként szerintem teljesen nyilvánvalót, és úgy tűnik, édesanyám el is fogadja. – Imádom őt, mint barátot. Amúgy meg, apám papol rossz személyiségről? Máig nem értem, mi a fenéért vagy még mellette. Túl jó vagy hozzá.
Édesanyám lehajtja a fejét, aztán felkel, és megsimogatja az arcomat.
– Remélem, ha tényleg szerelmes leszel, legalább engem a bizalmadba avatsz.
– Feltétlenül – hazudom szemrebbenés nélkül. Eszembe sem jutna bajba keverni, és nem szeretném, ha miattam kellene elhallgatnia valamit. Nekem az jobban megy.


– És most mi van?
– Nem tudom. Nehezen megyek el rajta.
Csak akkor esik le, hogyan fogalmaztam, amikor Lucy beharapja a száját, hogy elfojtsa a röhögését. Ezt a perverz nőszemélyt, de komolyan!
– Jézusom, Lucy, az öcsédről beszélgetünk! – rivallok rá, amivel annyit érek el, hogy feladja az önuralma maradékát, és kíméletlenül kinevet.
– Ismerd el, ez nagyon viccesen hangzott – vigyorogja még mindig, én viszont mogorván meredek rá. Pont semmi hatása a dolognak, úgyhogy hanyatt dobom magam az ágyán, és nyűgösen szemezek a plafonnal.
– Kész vagyok tőled.
– Nem, te tőle vagy kész – pontosít, mire kecsesen megvonom a vállam. Fekve nem túl sok értelme van, szóval rám vall. Lucy azonban nem ereszt, nem mintha arra számítottam volna. Sőt, talán csalódnék is, ha nem faggatna tovább. – Na?
– Láttad.
– Mit?
A kezembe temetem az arcom, és abba káromkodom.
– Hát ez az.
– Jó, nem hiszem, hogy én vagyok ennyire sötét, de eskü, nem értem.
Felülök, és Lucyre nézek, miközben próbálom úgy megfogalmazni, hogy ő is értse. Nem egyszerű, mert ha nem tök nyilvánvaló, mi történt az előbb, vagy inkább mi nem, akkor fogalmam sincs, hogyan kellene ezt elmagyaráznom.
– Nagyon durva a fejed. Mintha gondolkodnál…
– Baszd meg! – szalad ki a számon, Lucy pedig megint felkacag. Halálra fog szívatni a csaj.
– Az a bajod, hogy nem úgy viselkedik, mint egy szerelmes pincsi? – vált komolyabbra. Döbbenten nyitom ki a szám, aztán újra becsukom. Nem, nem erről van szó. Vagyis nem teljesen… Francba.
– Félreérthető, amit csinál. Egyszer úgy érzem, teljesen odáig van értem, máskor, mint például most is, olyan, mintha abszolút a létezésem sem izgatná.
– Aha – bólint Lucy, aztán megcsóválja a fejét. – A szüleink is ott voltak. Arról volt szó, hogy titokban tartjátok, nem? Még előttem is úgy viselkedtek, mintha semmi közötök sem lenne egymáshoz. Mit vársz akkor tőle? Szerintem ő sem tudja, mihez tartsa magát.
Na, ezzel megfog. Jól megrágom, amit mondott, és arra jutok, hogy a fenébe is, teljesen igaza van. Ettől viszont rémesen hülyének érzem magam, mert ha nem foglal le, hogy azon aggódjak, mégsem érdeklem, én is rájövök.
– Lehet – ismerem el, mire Lucy a vállamba bokszol.
– Menj át hozzá!
– Itthon vannak a szüleid.
– Nem azt mondtam, hogy dugjatok – kacsint rám Lucy, mire ezúttal én röhögök fel. Mert hát Danny és én leginkább csak ezt csináljuk, ha alkalmunk adódik rá. Sajnos túl kevésszer…
– És mit mondjak neki?
Lucy szemöldöke szerintem a homloka helyett a tarkójáig szaladna, ha ez anatómiailag lehetséges lenne. Mindegy, az teljesen világos, hogy totál idiótának néz.
– Kezdd azzal, hogy köszönsz – vágja rá, majd felpattan, engem is talpra ráncigál, és kilök az ajtaján, arcán egy százwattos vigyorral. Tényleg dilis a csaj.
Összeszedem magam, és átkopogok Dannyhez. Kicsit meghökken azon, hogy beállítottam hozzá, de azért eláll az útból, hogy bemehessek.
– Hát te? – kérdi, amint bezárja az ajtaját. A keze egy ideig elidőzik a kulcson, végül nem fordítja rá. Igaza van, az gyanús lenne. Így viszont vissza kell majd fognom magam. Mégsem bírok felelni, úgyhogy inkább közelebb húzódom, és röviden megcsókolom. Na, ezt még kevésbé tudja hová tenni.
– Csak ennyit akartam – nyögöm ki végtelenül sután, mire végre elmosolyodik, majd ő hajol a számra. Egy darabig ezt játsszuk, aztán ellép tőlem, az ágya felé int. Nem tartom jó ötletnek, ez viszont kiülhet az arcomra.
– Ülj le! Mozizok, csatlakozhatsz – mondja, de amikor hezitálok, folytatja. – Ebbe tényleg nem láthat bele senki semmit. Sci-fi-t nézek, azt Lucy utálja, megvan az alibi. Kicsit lazíts!
Megteszem. Mellé ülök, tényleg csak csendben bambulunk a filmre, én azonban megunom, és legalább a kezét megkeresem az enyémmel. Szórakozottan pillant az összefűzött ujjainkra.
– Te sem tudod eldönteni, mit akarsz, ugye?
– Hm?
Megcsókol. Lágyan, becézőn, én pedig egyenesen utálom, amikor fél órával később el kell köszönnöm, de későre jár ahhoz, hogy tovább maradjak.


– Ki tudsz lógni szombaton?
Danny elhúzódik, érzem a pillantását magamon, de nem fordulok felé, egyébként sem tudnék, mert rögtön visszahajol hozzám, belemászik a látóterembe.
– Miért? – súgja a számra. – Terveid vannak?
– Aha. Kiveszek egy szobát, és reggelig nem hagylak aludni – válaszom, mire Danny ismét eltávolodik, ezzel ügyesen elérve, hogy elbizonytalanodjak. – Mi az?
– Szóval szobára megyünk?
– Aha, csak most nem a sajátunkra – vonok vállat. A szüleim végig otthon lesznek, náluk pedig elég nehéz lebukás nélkül összehozni egy menetet, még akkor is, ha halkan csináljuk. Túl nagy a zsongás, feszélyez a családja jelenléte.
– Jól hangzik.
Megnyugszom, legalábbis néhány másodperc erejéig, mert utána olyan szemtelenül mászik rám, hogy meglepődni sincs időm. Megcsókol, és bár átvillan az agyamon, hogy ezt nem kéne, nem igazán akaródzik leállítani, inkább még jobban rátapadok a szájára. Hosszan tart a játék, már totál felizgat, fel sem tűnik, hogy épp a pólóját húzom felfelé, amikor megüti a fülem a kiabálás.
– Vacsora!
Nehézkesen tolom el magamtól, bár amint ő is visszatalál a gondolataiba, azonnal leugrik rólam. Mocsok hiányérzetem lesz, de gyorsan összekapom magam, és egy rövid puszi után átmegyek Lucyhez. Közben sűrűn imádkozom, hogy ne látszódjon rajtam, hol jártunk az imént, különben Lucy ki fog röhögni.
– Tudsz falazni szombaton? – török rá, amikor belépek hozzá, mire érdeklődve pillant fel. Épp a lábán lakkozza a körmét, a virgácsai az asztalon, ő pedig bambán pislog rám, miközben bólint. Mondjuk talán kopoghattam volna…
– Mi van, az udvariasságod odaát maradt? – kérdezi, szóval rávillantok egy bocsánatkérő mosolyt. – Remélem, Dannynél nem ajtóstól rontasz a házba – vihogja, miközben feltápászkodik. Felvonom a szemöldököm, és közelebb lépek hozzá, mire maga elé kapja a kezét. – Ne, épp védtelen vagyok!
– Te hülye vagy, nem védtelen – felelem, és adok egy puszit az arcára. – Indulok, te meg mehetsz vacsizni.
– Nem maradsz?
– Nem. Jelenleg képtelen lennék úriemberhez méltón viselkedni az öcséd közelében – mondom mintegy magamnak, Lucy értetlen tekintetét látva pedig hozzáteszem: – Hétvégén kicsit elrabolnám.
– Két hete nem dugtatok – esik le neki, én pedig kelletlenül bólintok. – Mit csináltok ti a szobájában?
– Filmet nézünk, beszélgetünk. Eskü.
– Komolyan meg bírjátok állni? Ne gyere azzal, hogy még tapi sem, mert ellenőrzöm, tuti megvan-e a farkad – cukkol, mire rémülten lépek hátra. Reflexből.
– Azt inkább ne!
Lucy annyira röhög, hogy képtelen abbahagyni. Jó, egy mosoly azért nálam is kiszökik, nem tehetek róla. Amikor végre lecsillapodik, megütögeti mellettem az ágyát. Ajaj.
– Szóval romantikáztok?
Felesleges lenne tagadni, úgyis tudja a választ. Eléggé meglepő módon az elmúlt hetekben jól bírta a faggatásom nélkül. Apró kérdései akadtak, de tényleg megpróbált nem belemászni a dolgainkba. Ez tőle szép teljesítmény.
– Olyasmi – ismerem el, és kissé félve folytatom. – Fogalmam sincs, hogy csinálta.
– Mit?
– Kell nekem.
Kicsit megrettenek, ahogy elhagyja a számat a vallomás. Lucy azonban most nem veszi poénra, helyette megsimogatja a karomat. Magához képest rémesen komoly arcot vág.
– Most már feleslegesen félsz attól, hogy szerelmes leszel. Inkább próbáld kiélvezni!
Nem vitatkozom vele, mert én is tisztában vagyok azzal, hogy igaza van.


– Simán ment? – kérdezem a biztonság kedvéért, amikor Danny beül mellém. Bólint, aztán legnagyobb meglepetésemre hozzám hajol, és szenvedélyesen megcsókol, ráadásul eltolni sem engedi magát, amíg nem viszonzom normálisan.
– Szeretsz veszélyesen élni?
– Tök sötét van, és egy lélek sincs az utcán. Paranoiás vagy – feleli picit neheztelve. Felsóhajtok, és visszarántom magamhoz, amivel úgy tűnik, kiengesztelem. – Így mindjárt más – vigyorogja. Megcsóválom a fejem, és elindítom a kocsit.
Igazság szerint már ennyivel is felkavart. Alig bírom kivárni, hogy a szobába érjünk, pont ezért jelentkeztem be a hotelbe, mielőtt érte jöttem. Kicsit furdal a lelkiismeretem, amiért ugyanoda viszem, mint általában a pasikat, de ezt ismerem, megbízható, ráadásul jó fejek a recepción. Kicsi, tiszta, diszkrét.
Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, Danny sem fogja vissza magát. Annyira heves, hogy többször megharapja a szám, nem mintha nagyon neheztelnék érte. Szerintem egy perc alatt elérjük, hogy egyetlen ruhadarab se legyen rajtunk, csak ott térek magamhoz, hogy az ágyon fekszem, Danny pedig épp az ölemre hajol. Úristen.
Amikor felkúszik hozzám, már elég ködös a tudatom. A szája megtalálja az enyémet, bódultan fonom a nyaka köré a karom. Aztán ledermedek.
– Megkaphatlak? – kérdi ezt úgy, hogy addigra a keze a fenekem két partja között, és még reagálni sem hagy időt, rögtön belém csúsztatja az ujját.
– Danny… – nyögöm ki, de annyira vágyakozón néz rám, hogy biztosan meg fogom adni magam.
– Mi az? Te mondtad, hogy ne adjam fel könnyen…
A nyakamra hajol, aprókat harap a bőrömbe, közben a testem mélyén masszíroz, és a francba is, jó, ahogy csinálja. Valószínűleg nem is várja, hogy igent mondjak, mintha a tiltakozás hiányában úgy venné, szabad utat kapott. Tényleg így van.
Akkor kezd csak kapkodni, amikor az óvszert bontja. Eddig nagyon visszafogta magát, pedig látszik rajta, mennyire izgatott. Vagy talán attól fél, hogy meggondolom magam, ki tudja. Mindenesetre elbizonytalanodik, és nekem csak lassan esik le, hogy miért.
– Segítek – mosolyodom el, mire halkan elröhögi magát. Először használ gumit, szerintem eddig eszébe sem jutott azon gondolkodni, hogyan kell felhúzni.
Leteper. Nem annyira gyengéden, mint számítottam rá, de nem durva, csupán erőteljesen szenvedélyes, baromira élvezem vele. Még percekkel később is csak bámulom önkívületben a plafont, és igyekszem visszatalálni a világba.
– Lezuhanyozom – szólalok meg, és Danny felé fordulok. – Jössz?
– Mindjárt.
Nem várom meg, a fürdőbe megyek. A víz kellemesen felfrissít, Dannynek ugyan be nem vallanám, de kivette minden energiám. Meglepően ügyesnek bizonyult annak ellenére, hogy kezdő.
Hátra sem pillantok, csak arrébb húzódok, hogy elférjen mellettem. Hozzám simul, a nyakamra ad csókot, belemozdulok az érintésébe.
– Nem tetszett?
– Hm? – morgom nagyon értelmesen, aztán leesik, és nagyot koppan. – Dehogynem. Miért hiszed, hogy nem?
– Nem mondtál semmit, csak bejöttél.
– Hívtalak – felelem, mire felsóhajt. Jó, oké, elbizonytalanítottam. Elfelejtettem, hogy kezdő minden téren. Kicsit mozgolódok, hogy szembefordulhassak vele. – Az eddigi legjobb élményem, komolyan.
– Legjobb, oké. De jó is?
Elsőre fel sem fogom, mire gondol, annyira körülményesen fogalmaz. Aztán elmosolyodom.
– Imádtam. Letagadhatnád, hogy először csináltad.
Na, ezzel már elérem, hogy végre felengedjen. Kapok rögtön egy szemtelen vigyort.
– Komolyan? – Bólintok, mire megint rajtam van a keze, pár perc elteltével ismét forr a vérem, pedig eredetileg kicsit pihenni akartam. Persze én tervezek, Danny végez. Nem mintha annyira bánnám.
– Most folytathatnánk az eredeti elképzeléseid szerint? – súgja a fülembe. Enyhén eltolom magamtól.
– És szerinted mi lenne az?
– Na, ne szórakozz! – szól rám, aztán taktikát változtat, és megint a nyakamat veszi célba, mielőtt érzéki hangon a fülembe suttog. – Megőrülök azért, hogy megdugj végre…
Végem van. Megfordul, a kabinnak támaszkodik.
– Itt? Így?
– Aha – feleli, és kifelé mutat. Készült, nekem pedig fel sem tűnt. – Ezt mindig ki akartam próbálni.
Rajtam ne múljon…


Néhány órával később utálom, hogy búcsúzkodni kell. Már hajnali négy van, lassan világosodik, feltűnő lesz, ha akkor szökik haza. Így is simán lebukhat, mégis húzzuk az időt. Megint a combomon a keze, a számon a szája, de megállítom a mozdulatot, amikor ennél is jobban rám akar mászni.
– Menj!
– Még egy kicsit… – súgja, mielőtt ismét megcsókol. A tarkójára csúsztatom a kezem, lágyan masszírozom a bőrét, érzem a sóhajain, hogy ha ezt nem hagyjuk abba, képesek leszünk a kocsiban egymásnak esni.
– Elég.
Eltolom magamtól, pár másodpercig értetlenül pislog rám, majd még mindig kábán bólint.
– Megyek.
– Oké.
Persze nem mozdul, mert miért is mozdulna, és amikor megteszi, megint nem az ajtókilincsért nyúl, hanem a pólómat elkapva magához ránt, én pedig hagyom. Ellök magától, felnevet.
– Kicsinálod az önuralmam – csóválom meg a fejem, és megakadályozom az újabb rohamot. – Sicc!
– Nyávogjak vagy doromboljak? Esetleg dörgölőzzek? – vigyorog rám, mire kitör belőlem a röhögés. – Jó, oké, elhúzok. Szia!
Figyelem, ahogy az ajtóhoz megy, és halkan beoson. A szülei ablaka erre néz, de nem látom, hogy bárki villanyt kapcsolna, szóval valószínűleg megúsztuk a lebukást.
Hiányzik, már most. Fogalmam sincs, hogyan zuhanhattam bele ennyire gyorsan, de valószínűleg erre mondják, hogy az ilyesmit nem lehet kivédeni. Hamarabb elért a szerelem, mint terveztem, és bár baromira tartok attól, hová lyukadunk ki, és hogy fogjuk bírni, nem csinálnám vissza. Basszus, kell nekem ez a srác.
Engem bezzeg elkerül a szerencse. Alig veszem le a cipőt, amint átvágok a nappalin, édesanyám hangja a frászt hozza rám.
– Merre jártál?
Szerencsére csak kihagy a szívem pár ütemet, mert ha roppant férfiasan felsikítottam volna, tuti eltemetem az önérzetem.
– Majdnem megöltél – nyögöm ki, és közelebb megyek hozzá. Az ölében könyv, de a sötétben valószínűleg nem sokat lát, úgyhogy ez nagyon rossz álca. Gyanítom, mit keres itt.
– Apa?
– Fogalmam sincs. Azt mondta, üzleti találkozó.
– Talán csak berúgott – felelem, mire elmosolyodik. – Nincs az a nő, aki kezdene vele. Téged sem értelek.
Felkacag, de keserűnek tűnik.
– Van az a pénz, ami vonzhat egy fiatal nőt. Én pedig… – Egy pillanatra elhallgat, aztán rám pillant, a tekintetében komolyság játszik. – A középiskolában annyira más volt, tudod? Szerelmes lettem. Aztán jöttél te, és mire észbe kaptam, kihűlt. Nem miattad, mielőtt félreérted. Én az anyaságba temetkeztem, ő a vállalatba. Elengedtük egymást.
Nem tudok mit mondani, de szerintem nem is várja. Ő szakítja meg a beállt csendet.
– Van valakid, ugye? – kérdez rá, mire megvonom a vállam. Máskor simán letagadnám, most azonban valahogy nem megy. Nem fűzök hozzá semmi érdemlegeset, pedig édesanyám valószínűleg erre vár, de hamar feladja.
– Menj aludni!
– Jól van. Pihenj te is! – búcsúzom tőle, és bármennyire sajnálom őt, annyira elégedett és jókedvű vagyok, hogy azonnal elnyom az álom, amint leér a fejem a párnára.