8.

– Lucy bármikor visszajöhet.
– Na és? Nem hinném, hogy kiakadna – súgja Danny, mielőtt megcsókol.
Átkozottul kívánom. Három hete alig sikerült kettesben maradnom vele, akkor is itt volt a családja a nyakunkon, szóval csak lopott percek jutottak. Lucynek is dolga akadt, így nem volt alibim, hogy Danny közelébe kerüljek, az elmúlt két hétvégén pedig apám megint céges banzájokra cipelt. Csak tudnám, minek? Talán ideje lenne megmondanom neki, hogy nem tervezek a nyomdokaiba lépni, de akkor esélyes, hogy kirakja a szűröm.
Danny sem bírja ki csak csókkal, átveti a lábát a combomon, az ölembe mászik, reflexből karolom át. Átcsap rajtam a forróság, de azonnal jön a jeges zuhany.
– Úristen!
Danny úgy ugrik le rólam, mintha minimum zombivá váltam volna. Mondjuk a szín szerintem stimmel, mert tuti az összes vér kiszaladt az arcomból, és nem azért, mert az előbb máshol kezdett összpontosulni…
– Anya! – kiált fel Danny, aztán tanácstalanul toporog a nappali közepén az anyja után bámulva. Káromkodom, jobb ötletem nincs, pedig nem hiszem, hogy ez bármit megold.
– Mi történt? – jelenik meg Lucy, aztán meglát minket, és azonnal leesik neki. – Lebuktatok?
– Ja – morgom ingerülten, mire megcsóválja a fejét.
– Beszélek vele – mondja, Danny azonban végre kiszakad a dermedtségből, és megállítja.
– Ne, majd én.
– Menjek veled? – ajánlja Lucy, Danny pedig némi hezitálás után bólint. Kicsit úgy érzem, felesleges vagyok, de tippem sincs, mit kellene kezdenem magammal.
– Húzzak el? – kérdezem, mire mindketten felém fordulnak.
– Ne merészeld! – szól rám Lucy, és kivételesen tényleg haragszik rám. Pedig csak meg akartam könnyíteni, esküszöm.
– Oké, akkor… itt várok? – próbálkozom, mire kapok Dannytől egy gyenge mosolyt, mielőtt magamra hagynak.
Nem tudom, jó vagy rossz jel-e, hogy nem kiabálás, hanem fojtott beszélgetés zaja szűrődik ki a konyhából. Ahogy a percek telnek, képzeletben úgy rágom le a körmöm, és annyi minden fut át az agyamon, hogy beleszédülök.
Eddig csak attól féltem, ha lebukok, én repülök. Most viszont Danny sorsa jobban izgat, és eszembe jut, hogy ez szintén szerepelt a miért-is-nem-akarok-kapcsolatot listámon. Nem szeretném tönkretenni senki életét, míg nem vagyok képes esetleg segíteni. Erre tessék, nem bírok magammal, és ez a vége. A másik lehetőség pedig, hogy innentől ne láthassam, teljesen letaglóz, nem is tudom hirtelen, melyiktől tartok a leginkább. Közben pedig ott él bennem a remény, hogy talán nem bánják. Hogy hátha a szerencsések közé tartozunk…
Ez az első és egyetlen, amit utálok abban, hogy a fiúkhoz vonzódom. Ezen kell aggódnom, miközben csak szerelmes vagyok, és ez felőröl.
Felnézek a közeledő léptek hangjára, sőt fel is kelek. Danny zaklatottnak tűnik, falfehér, de mielőtt rákérdezhetnék, megölel. Szorosan bújik hozzám, nekem pedig kiszárad a szám.
– Azon akadt ki, hogy nem tudott róla – suttogja, nekem pedig mázsás szikla gördül le a szívemről. Mégis hosszú másodpercek telnek el, mire rá merek kérdezni.
– Akkor nem bánja?
– Nem. – Danny elhúzódik tőlem, rám mosolyog, én pedig csak ettől oldódom fel igazán. – De szépen megkért, hogy legközelebb a szobámban kerüljünk ennyire intim közelségbe, és Lucynek is ugyanezt mondaná.
– Hoppá – nevetek fel halkan. Annyira könnyűnek érzem magam, mint még soha. Danny egy óvatos csókot nyom a számra, aztán megfogja a kezem.
– Szóval most megfogadom a tanácsát.
– Tessék?
Nem válaszol, de nincs is rá szükség, rájövök abból, hogy maga után húz a szobájába. Hiába az átélt sokk, azonnal lángra lobbanok, amint hozzám simulva szenvedélyesen megcsókol.


Lucy lecsapja a táskáját velem szemben, olyan lendülettel, hogy hátrahőkölök. Már a nyelvemen a csípős megjegyzés, de rápillantok, és inkább befogom a számat. Egész nap rémesen morcos, én pedig nem tudom hová tenni a hangulatát. Ráadásul határozottan úgy érzem, rám dühös, de hogy mivel szolgáltam rá erre, az kész rejtély. Feladom. Jobb a tudás, még ha esetleg a torkomnak is ugrik a faggatózásért.
– Elárulod, mi a tököm bajod van velem?
Mérgesen felszusszan.
– Próbálom eldönteni, hálás legyek vagy kinyírjalak.
– He? – kérdezek vissza roppant értelmesen. Abszolút ötletem sincs, mi az isten áldásáról beszél, de most már én is kezdek egy icipicit neheztelni. Szerencsémre megkönyörül.
– Danny elmondta, mit tervezett.
Hoppá. Szerintem az arcomra is kiülhet a döbbenet. Így azért van némi halvány lila fogalmam arról, mégis miért ez a mogorvaság.
– Hogyhogy?
– Beszélgettünk, hetek óta végre először őszintén – feleli Lucy valamivel könnyedebben, bár a tekintete még mindig elég kemény. – Szóval részben a hálám örökké üldözni fog, amiért lebeszélted róla. Ha viszont nem sikerült volna, és egy szót sem szólsz, biztos, hogy kitekerem a nyakad.
– Maradhatunk az előzőnél? – próbálkozom egy megnyerő mosoly kíséretében, de Lucy olyan lesújtó pillantással válaszol, hogy tényleg rosszul érzem magam tőle.
– Komolyan. A frász kitör attól, hogy miken törte a fejét. Téged nem?
– Dehogynem – vágom rá sértődötten. – Nem említette, hogy mennyit jártam a nyakára miatta?
– Az nekem is feltűnt. Addig, amíg el nem csábított – világít rá, de most már mosolyog, úgyhogy megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Jó, akkor életben hagy.
– Hát így is mondhatjuk – ismerem el. Ha paranoiás lennék, azt hinném, az egész csak erre ment ki, de ennyire még én sem vagyok az. Bár továbbra is utálom a gondolatot, hogy ha nem így alakul, most talán…
Megrázom a fejem, Lucy szemöldöke pedig a homlokára szalad.
– Mi az?
– Ha azt hiszed, csak téged zavar, amit csinálni akart, hát baromira tévedsz – közlöm vele kicsit élesebben, mint szeretném, de nem veszi magára, hanem bólint. Ha már így belekezdtünk, azért folytatom. – A mostani helyzetben pedig… hát, még jobban bosszant, és akkor még enyhén fogalmaztam.
– Oké, ezt képzelem.
Halványan feldereng egy korábbi beszélgetés.
– Magadat hibáztatod? – szólalok meg, mire Lucy értetlenül pislog rám. Jó, hát akkor magyarázok. – Azt mondta, ha elárulom neked, ez lesz az első dolgod.
Elhúzza a száját, és lassan bólint. Az arcára van írva, mennyire utálja, hogy erre a következtetésre jutott.
– Olyasmi. Én is szívok a tanulmányaimmal, megértem, ha ő nem akar. Talán nem kéne ennyire kimutatnom – motyogja bűnbánóan, mire reflexből vigasztalni kezdem.
– Ismer, látja rajtad. Nem a te hibád, azt tisztázzuk.
Nem vagyok biztos benne, hogy elhiszi. Azért jó tudni, hogy tényleg Dannynek volt igaza, mert nagyon utálnám magam, ha kiderülne, hogy feleslegesen aggódtam emiatt. Nem mintha örülnék neki, mikor Lucynek rossz.
– Átjössz? – vált témát Lucy. Kapok az alkalmon, mert bár Dannyvel nem beszéltük meg, szeretném látni, és szerintem ő sem bánná a meglepetést.
Az nem kifejezés, hogy nem bánja. Mire észbe kapok, a szobájába húz, és leteper. Minden hezitálás nélkül gyűr maga alá, nekem csupán annyi dolgom marad, hogy élvezzem, amit csinál. Nem túl nehéz…
– Ennyire heves fogadtatásra nem számítottam – nevetek fel, amikor végre újra normálisan kapok levegőt. Bár nem tart soká, Danny ismét a számra nyomja a sajátját, percekig el sem enged, úgy kell eltolnom magamtól.
– Úgy látom, nagyon zavar – vigyorogja, aztán ad még egy csókot, és a vállamra hajtva a fejét, a plafont kezdi bámulni. – Ki voltam éhezve.
– Tegnap óta? – kérdezek vissza röhögve. Nem mondom, hogy egy másodpercre is felmerült bennem, hogy ellenkezzek, de kifejezetten nem volt hiányom, az elmúlt napokban elég sok időnk volt egymásra.
– Aha.
Csendben simogatom a karját. Kicsit olyan érzésem van, mintha valami bántaná, és szívesen rákérdeznék, csak fogalmam sincs, hogyan vezessem fel. Egy idő után viszont annyira elegem van a némaságból, hogy egyenesen belevágok.
– Mi a baj?
– Hm? – felém fordítja a fejét. – Semmi.
– Olyan lehangolt vagy.
– Lehangolt? – kérdez vissza meglepve, és látszik, hogy átgondolja a választ. – Az nem. Elégedett igen – újabb vigyor költözik az arcára, majd lassan le is olvad. – El akarom mondani apának is, csak húzom. Bánnád, ha azt is tudná, hogy veled? Mármint hogy te… – Elakad, türelmetlenül felszusszan. – Anyának sem tudtam, mit mondjak pontosan. Végül annál maradtam, hogy még képlékeny a dolog.
Nem néz rám, mintha hirtelen érdekesebb lenne a szoba berendezése, pedig minden nap ezt bámulja. Felsóhajtok. Nem szép tőlem, hogy hetek óta kétségek között tartom. Lucynek már bevallottam, amit neki félek, mert ha ennél is jobban magához köt, teljesen végem van. Bár attól, hogy nincs kimondva, már rég megtörtént…
– Danny.
Lassan újra rám emeli a tekintetét. Hirtelen elakad a szavam, nem bírom rögtön folytatni. Még soha senkitől sem kértem, hogy legyen köztünk több.
– Igen?
– Azt hiszem, szeretlek.
Amint elhagyja a számat a vallomás, rögtön megbánom a megfogalmazást. Danny pislog párat, úgy tűnik, a nevetéssel küzd, amit nem is csodálok. Aztán elmosolyodik, és fölém hajol, csillog a szeme a vidámságtól.
– Hát… azt hiszem, teljesen biztos vagyok abban, hogy én is szeretlek.
Nem hagyja, hogy elröhögjem magam, a csókja intenzív, azonnal elfelejtem tőle az előbbi bénázásom.


– Ezt most nagyon nem kéne – suttogom, mégsem húzom el a kezét, amikor besiklik a pólóm alá. – Danny…
– Jaj, hagyjál már! – morran fel, miközben az övemet csatolja ki. – Bezártam az ajtót. Nem tudsz lebeszélni, megőrülök, annyira akarlak.
Feladom a próbálkozást, amúgy sem igazán szeretném eltéríteni a szándékától. A nyakát veszem inkább célba, lágyan beleharapok a bőrébe, és élvezem, hogy felnyöszörög, amint megszívom a területet. Imádom, amikor így beindul, engem is azonnal felhúz vele. Szerintem két perce sincs, hogy beköszöntem hozzá, és már ott tartunk, hogy lassan ruha sincs rajtunk.
– Mit szeretnél? – kérdezem enyhén eltávolodva, mire felröhög, és a vállamra támaszkodik, lefelé nyom.
– Leteperni, de nagyon, úgyhogy szerintem nem ártana kicsit…
Értem félszavakból is. Ha ennyire nem bír magával, simán két menetre rendezkedhetek be, nem mintha annyira bánnám. Tiltakoznék én kézzel-lábbal, csak közben körberöhögném magam a színjátékért. Pontosan annyira akarom, mint ő, mégis húzom az időt, ezzel együtt az agyát is, vágyakozva figyeli, ahogy nagyon lassan hajolok az ölére, épp csak megérintem a számmal, amikor ledermedek.
Danny értetlenül pislog rám, a második kopogást viszont már ő is meghallja. Látom az arcán a változást, pár döbbent másodpercig csak bámul rám némán, mielőtt összeszedné magát.
– Igen?
Annyira profi, hogy még a hangja sem remeg meg.
– Gyertek le vacsorázni!
Átfut rajtam egy egész gleccsernyi józanság, amiért az apja szólal meg az ajtó túloldalán. Mert így, hogy többesszámot használ, az ajtó zárva, akkor minimum reménytelen, hogy nem vágta le a szitut. Úristen, lehet, hogy meg fogok halni…
– Pánik indul? – vigyorogja Danny, amiért nagyon csúnya pillantással felelek. Először le sem esik, hogy ő viszont nem tűnik annyira idegesnek, mint amennyire én lennék a helyében. Bár nem, ha az én apám lenne az ajtó túloldalán, már kivetettem volna magam az emeleti ablakon, hogy kereket oldhassak.
Relatíve gyorsan összerakom a kirakós darabkáit, és nem, véletlenül sem akarok üvölteni Dannyvel, hogy ilyen pofátlan módon hallgatott eddig.
– Tudja?
– Tegnap este mondtam el.
– És nem jutott eszedbe beavatni?
Felegyenesedem, és figyelmen kívül hagyom a csalódottságát. Most épp baromi dühös vagyok rá.
– El akartam mesélni, miután… hát, szex után.
– Mintha nem találták volna fel a telefont, mielőtt megszülettél…– morgom, de Dannyt abszolút nem hatja meg, hogy haragszom, a nyakamat veszi célba, és nem engedi magát lerázni. – Nem, ezek után felejtsd el! Ráadásul várnak minket.
– Álló farokkal mégsem mehetek ki.
– A te problémád.
– Ne már! – szusszan türelmetlenül, és hogy fokozza a pofátlanságot, képes magához nyúlni. Elképedve bámulom a mozdulatait, miközben azon küzdök, hogy itt hagyjam-e a fenébe, vagy…
Elsöpröm a kezét, felnevet, amikor visszaguggolok elé. Ezt a játszmát ő nyerte…
– De ezért még számolunk – mondom, csak hogy jelezzem, ennyivel nincs vége. Nem mintha érdekelné, pár másodperc múlva szerintem azt is elfelejti, hogy ki kéne engesztelnie. Ehelyett…
Az utolsó pillanat előtt hagyom abba. Elhúzódom, vigyorogva várom meg, míg megtalál a tekintete.
– Mit kapok, ha befejezem?
– Baszd meg! – szisszen fel. – Bármit! Itt ne merj így hagyni!
Felnevetek, de azért megkönyörülök rajta. Már ez is kellemes bosszú lett volna, de egy ilyen ígérettel azért beérem.
Nem sokáig piheg. Amint felegyenesedem, ellöki magát az asztaltól, és az ajtó felé indul.
– Ha nem lenne egyértelmű: meg vagy hívva vacsorára. Csak épp most nem Lucy vendégeként.
– Félnem kellene?
– Szerintem rettegj – feleli nagyon komolyan. – Apa sokkot kapott, amikor bevallottam. Azt hiszem, eléggé be van rágva rád.
– Erre te komolyan húzod az időt? Hát, akkor én meg rád vagyok berágva! – vágom rá az első sokkból felocsúdva, mire Danny elröhögi magát.
– Nyugi. Reggelre megemésztette.
Erre fogja magát, kilendül az ajtón, és ez a szerencséje. Ha megint kettesben leszünk, ezért biztosan elkapom a szemtelen kis grabancát…
Ezzel viszont megalapozza a hangulatomat. Nagyon remélem, hogy nincs rám írva, mennyire frászolok, de amikor az étkezőbe lépve összeakad a pillantásom Lucyével, már biztosan tudom, hogy igenis látszik rajtam. Barátném szeme csillog a visszafojtott röhögéstől, beharapja a száját, de még így is ezerrel vigyorog, képtelen türtőztetni magát.
– Kihűlt a vacsi – szólal meg halkan, amikor leülök vele szemben, Danny mellé. Nagyon csúnyán rápillantok, erre kitör belőle a nevetés, és amikor oldalra fordulok, látom, hogy Danny szintén az arcizmaival küzd. Óriási, mindketten az én káromra szórakoznak, nekem meg még jó pofát is kell vágnom hozzá.
Ennyire kínos csend még sosem honolt ennél az asztalnál. Mindig csevegnek, most viszont mindenki némán eszik, ettől viszont tényleg kerülget a pánik. Nem hinném, hogy nekem kellene mondanom valamit először. Csak nem várják, hogy bocsánatot kérjek egy nem létező bűnért?
– Nos. – Összerezzenek, amikor Danny apja megszólal. – Valahogy mindig sejtettem, hogy egyszer a vejemként üdvözölhetlek, csak nem egészen így képzeltem.
Lucy eddig bírja, menthetetlenül rázkódni kezd, aztán ismét hangosan felvihog. Megpróbálom bokán rúgni az asztal alatt, de nem találom el, pedig most nagyon szeretném bántani. Csak úgy szeretetből, meg barátságból…
– Viselkedj már! – szól rá az anyja, erre Lucy megrázza a fejét, és rám mutat.
– Nézz már rá, életemben nem láttam ilyen falfehérnek. Apa, könyörülj! Ha mást nem, hát a rekeszizmomon.
– Bunkó vagy – sóhajtok fel, és igyekszem felmérni a szülők reakcióját. Ha Lucy így kezeli a helyzetet, akkor úgysincs gond, de azért nem árt az óvatosság. Én, paranoiás? Ugyan, kérem.
– Legalább nem kell puska – szólal meg Danny apja. – Az ember a fia udvarlóit mégsem kínálhatja meg vele.
Mindezt fapofával. Danny a kezébe temeti az arcát, én viszont pár másodpercig elemzem, ez most poén volt-e, aztán megengedek magamnak egy mosolyt.
– Azt ne mondd, hogy engem így féltesz! – mondja Lucy, mire az apja felé fordul, és megrázza a fejét.
– Dehogy. A férfiakat féltem tőled, ajándékba adnám.
Na, ezen már én is csak röhögni tudok. Lucy vinnyogva temeti az arcát a szék támlájába, már a könnye is folyik. Ennek a családnak egytől egyig minden tagja teljesen dilis, és ez az én nyomorult nagy szerencsém. Pont ezért is imádom őket annyira.
– De papának nem szólíthatsz.
– Eszembe sem jutna ilyen merénylet – helyeslek, és élvezem, hogy végre beindul a társalgás, örömmel fogadom a szokásos jó hangulatot. Évek óta irigy vagyok a remek kapcsolatra közöttük, szóval most az, hogy egy kicsit hivatalosan is részese lehetek a családnak, annyira boldoggá tesz…