11.


– Tudunk találkozni? – szól bele a vonalba Danny köszönés nélkül. A hangja zaklatott, talán ennyire még sosem hallottam idegesnek, ettől viszont totál lefagyok.
– Mi történt? – kérdezem válasz helyett, erre felszusszan.
– Összebalhéztam a szüleimmel az egyetem miatt. Továbbra is hajthatatlanok, én nem kevésbé, erre Lucy is beszállt, szóval épp ő sem beszél velük. Áll a bál. Értem jössz? A plázában vagyok.
– Mindjárt indulok.
Valahogy számítottam erre. Az elmúlt egy hónapban Danny számtalanszor próbálkozott elmagyarázni nekik, hogy ő semmi mást nem fog csinálni, művészettel akar foglalkozni, ha kell, munkát vállal, akkor sem választ más irányt. Amennyire liberálisak a szülei minden másban, ebben az istennek nem engednek. Attól tartok, Danny előbb lép le otthonról, mint hogy hallgasson rájuk, de hogy abból mi lesz… Én mégsem tarthatom el, magamat sem tudnám apám nélkül, mert hát… mert hát lusta dög vagyok a saját lábamra állni, amíg nincs rá szükség, ezt abszolút felesleges szépíteni. Ilyen vagyok, vállalom.
Danny unottan üldögél a kajáldáknál, és nem túl lelkesen sült krumplit eszeget. Amikor lehuppanok vele szemben, elém tolja a tálcát.
– Nincs étvágyad? – pillantok rá az egyébként szinte érintetlen ételre.
– Nem igazán.
Csak ráveszem, hogy egyen velem. Gyanítom, pótcselekvésként vette meg egyáltalán, szóval amíg elfogy, addig óvatosan faggatózom. Szűkszavú válaszokat kapok, de várakozásommal ellentétben nem harapja le a fejem. Pedig kéznél vagyok, és eskü, egyetlen szavam sem lenne.
– Nem megyek haza.
Felsóhajtok. Sejtettem, hogy ez lesz.
– Jó, kiveszek egy szobát, oké?
Megvonja a vállát.
– Nem kell áldoznod rám, majd csövezek a híd alatt.
– Ne bosszants már! – szólok rá minden méreg nélkül, az ő tekintete bezzeg akkorát villan, hogy rendesen várom utána a dörgést is.
– Hát pedig az lesz, ha továbbra sem engedik.
– A jelentkezésbe nem szólhatnak bele. Ha felvettek, majd aggódsz akkor – nyugtatom, erre dacosan összeszorítja a száját, és hát annyira édes így, hogy…
Elmosolyodom. Dacos, nyűgös kölyöknek tűnik, mindezt azonban annyira szexin csinálja, hogy a szituáció komolysága ellenére kellemes gondolataim támadnak. Árnyalatnyit összeszűkül a szeme, úgyhogy gyanús, hogy pontosan tudja, mi jutott eszembe.
– Azt hiszem, mégis jó lesz az a szoba – kommentálja, mire elröhögöm magam. Közelebb hajol. – Fizethetek természetben?
– Ingyen is a vendégem lennél, de semmi jó elrontója nem vagyok – felelem. Végre kapok egy vigyort, ami határozottan haladás, mintha a felhők is eltűnnének. Jó, ez a gondolat szörnyen nyálas volt, még szerencse, hogy nem lát bele ténylegesen a fejembe.
– Ki a franc keres már? – morran fel, miközben előszedi a telefonját. – Szia! – vált hangot, amiből rögtön leesik, hogy Lucy az. – Aha, Eddyvel vagyok. Nem, eszemben sincs hazamenni, előbb alszom az utcán. Mondd meg nekik, hogy kapják be! – Csendben marad, és nem tudom eldönteni, Lucy most lecseszi vagy egyetért vele, mert vagy két percig totál érzelemmentes az arca. – Erre most mit mondjak? Megoldom az életem, maximum nem fog tetszeni nekik a módszer.
Elkerekedik a szemem. Ha most arra gondol, amire én gondolok, hogy gondol, tuti kinyírom.
A beszélgetés végére nem is figyelek, csak azt veszem észre, hogy csend lesz.
– Lucy üzeni, hogy ha még holnap se enne haza a fene, ami nyilván rajtad múlik, akkor elmehetnénk meginni valamit. Ennél kevésbé szofisztikáltan fogalmazott, de a lényege az volt, hogy nem akar józan maradni.
Egyetlen tinédzsert sem ismerek, akinek a szájából ez a szó ennyire természetesen hangzana, de hát Danny nem is épp korosztálya mintapéldánya. Szerencsére.
– Tehát mire is céloztál azzal, hogy majd megoldod az életed a magad módján? – teszem fel a kérdést érzésem szerint végtelenül nyugodtan, Danny azonban ledermed, és zavartan pakolászni kezdi az üres zacskókat.
– Nem arra.
– Hanem?
– Rendes munkára gondoltam, de köszönöm a bizalmat!
Nem teszem zsebre a tekintetét. Felkel, elindul a kijárat felé, vissza sem néz, úgyhogy én passzolom be gyorsan a tálcát a helyére, és utána iramodom. Hát most rám is mérges, tök jó.
Kiveszem a szokásos szobát. Mostanában mindig elérhető, már komolyan filóztam rajta, hogy nekem tartják fenn. A recepciós lánytól egy kedves mosolyt is kapunk, és bár máskor Danny csupa bűbáj, most még csak nem is viszonozza a gesztust, szimplán elkapja a kulcsot, és száguld fel a lépcsőn. Ekkora bajban vagyok?
– Még mindig morc vagy? – érdeklődöm óvatosan, erre levágja a táskáját a földre, és azt hiszem, a nonverbális reakció pont elég is. Lábujjhegyen fogok közlekedni, hátha észre sem vesz…
– Dehogy vagyok. Kurvára imádtam a feltételezést – fordul meg, aztán hirtelen váltásként édesen elmosolyodik. – Úgyis természetbeni fizetésről volt szó. Gyakorolok, mit szólsz? Mondd az instrukciókat!
Na, ezzel nem tudok mit kezdeni. Viszonylag nehéz engem elhallgattatni, de bárhogy nézem, ennek a helyzetnek egyszerűen nincs humoros oldala. Jól megbánthattam, de lövésem sincs, hogyan engeszteljem ki.
– Öhm, Danny… – fogok bele annyira óvatosan, hogy az már szinte nevetséges.
– Igen? Hallgatlak.
– Bocsánat? – próbálkozom, erre lehervad a mosolya. Basszus, szégyen a futás, de hasznos…
Leül az ágy szélére, és a kezébe temeti az arcát. Nem merem zavarni, örülök, hogy épp elfeledkezett rólam, mert egyszerűen nem bírom elviselni, amikor rám dühös.
– Nem, jogos is volt, meg nem is – mondja sokkal higgadtabban. Felpillant, most megint vigasztalni való, sebzett kiskölyök, de ezzel már legalább tudok valamit kezdeni. – Eszembe se jutott ilyesmi. Ahhoz túlságosan szeretlek, hogy ilyet csináljak. Tényleg, fel sem merült.
– Akkor mire gondoltál?
– Semmi konkrétra. Csak dühös voltam és kiábrándult. Vagyis még mindig az vagyok.
– Akkor sajnálom – ismétlem meg a bocsánatkérést, de leint.
– Én is, hogy túlreagáltam – mosolyodik el. Egy darabig némán mered rám, aztán tetőtől talpig végigmér, és sejtem, hogy vége a haragszom-rádnak, mert elég beszédes, ahogy bámul, minden porcikám bizsereg tőle.
– Mi az?
– Mi lenne, ha szépen lassan levetkőznél, én pedig nézném?
– Nem arról volt szó, hogy én adom az instrukciókat? – kérdezek vissza, erre felnevet.
– Arról lecsúsztál – vágja rá vigyorogva, a háta mögé támaszkodik, és enyhén terpeszbe helyezkedik. Nem mondom, hogy hidegen hagy a dolog, sőt…
Teszem, amit kér, nem mintha beérné ennyivel. Szemtelen vigyorral az arcán figyeli a reakcióm, aztán hanyag mozdulattal magához int. Azt hiszem, határozottan tetszik ez a játék…


Nem kapok levegőt, annyira röhögök. Nem először csinálunk ilyet, hogy Lucyvel hármasban elmegyünk inni, de még mindig nem vagyok eléggé felkészült rá, mennyire hülyék vagyunk így hárman. Ráadásul eláztunk, és nem azért, mert esik az eső.
– Ne, könyörgöm, ne folytasd! – emelem fel hárítóan a kezem, de csak befejezi a sztorit, én pedig az asztalra borulva, hangosan vonyítok. Danny keze a hátamra siklik, nyugtatóan simogat, de amikor felpillantok rá, látom, hogy rendesen vörös az arca az alkoholtól és a nevetéstől.
– Néha letagadnám, hogy egy család vagyunk – jegyzi meg, erre Lucy reflexből felé csap, bár nem őt találja el, hanem az üveget löki meg, ami persze az öccsére ömlik.
– Bocs – motyogja Lucy, miközben próbál nagyon bűnbánó fejet vágni. Mondjuk meggyőzőbb lenne, ha közben nem szakadna a röhögéstől. Danny felé nyújtok egy csomag zsebkendőt, neheztelve kezdi letörölni magát. Most tűnik csak fel, hogy hozzánk képest ő viszonylag józan. Mióta együtt vagyunk, és néha iszik velem, sokkal jobban bírja nálam. Igaz, nem is vedel olyan gyorsasággal, egy körből kimaradt. Lehet, hogy kettőből?
– Talán nem ártana inkább hazamenni – szólal meg, én viszont csak arra tudok koncentrálni, hogy tapad rá a póló. Lucy ismét kuncogni kezd, pedig csak most fejezte be.
– Jó, mehettek szobára, értem én.
Danny megcsóválja a fejét, és lassan tényleg összeszed minket. Lucyt taxiba ülteti, engem pedig sétálni rángat. Nem tudom, józanítani akar-e, vagy neki van rá szüksége, de nem is érdekel, mert igaza van: túlságosan berúgtam. Már vagy fél órája csendben jön mellettem, mire végre leesik, hogy ezzel a helyzettel valami nem oké. Lassú vagyok, mint mindig.
– Mi a baj?
– Azon gondolkodtam, hogy ha délelőtt hazamegyek, megint állni fog a bál. Megpróbáljam egyáltalán? És ha nem, mégis mit csináljak? A sulinak még nincs vége, az egyetemre viszont kéne a pénz. Patthelyzet.
– Kisegítelek, ha szeretnéd – szólalok meg óvatosan, és gyorsan folytatom, amikor morcosan szusszan. – Visszaadhatod később.
Arra számítok, hogy vitatkozni fog, de nem teszi. Sőt, gondolkodik egy darabig, majd bólint.
– Biztosan nem gond? Nem kell kérned apádtól, vagy ilyenek, ugye? – faggatózik. Megrázom a fejem, ettől viszont hirtelen a világ is bukfencet vet.
– Van spórolt pénzem, végszükség esetére. Ezt annak tekintjük, ha úgy alakul.
Elmosolyodik, megfogja a kezem, egy darabig így sétálunk, csak akkor engedi el, amikor ráfordulunk a motel utcájára. Itt már többen járnak.
Zavar az érintésének hiánya, pedig nem sokáig kell nélkülöznöm, pár percen belül a szobában vagyunk. Danny magával húz zuhanyozni, és bár úgy látszik, ő nem tervezett már semmit alvás előtt, én nem bírok magammal. A kabin falának préselem, de nem tiltakozik, rögtön átragad rá is szenvedély, hagyja, hogy rövid előjáték után elmerüljek a testében…


Ülünk az asztalnál, fagyott csendben. Szerintem utoljára akkor volt ilyen a hangulat, miután lebuktunk Dannyvel, de akkor sem ennyire durva. Mindenki némán kanalazza a levesét, most még Lucy is véresen komolyan bámul maga elé, amivel azért erősen rám hozza a parát. A második fogás végén kedvem támad sikítva kirohanni a házból. Rémesen férfias lenne.
Ettől a gondolattól azért megrándul a szám. Igyekszem visszaszorítani a mosolyt, de Lucy szemben ül velem, értetlenül vonja fel a szemöldökét. Halványan megrázom a fejem, és remélem, megérti, hogy csak szimplán hülye vagyok. Végül is, ismer már annyira. Sőt, annál jobban is.
– Nos – szólal meg Danny apja, miután eltolja maga elől a tányért, hogy aztán meg is rekedjen, és újabb terhes másodpercek teljenek el, mire végre hajlandó kinyögni, mit akar. – A lányunktól megkaptuk, hogy tönkretettük az életét. A fiunktól azt, hogy tönkre fogjuk. Határozottan úgy érezzük, szerintetek rémes szülők vagyunk.
Na, én nagyon nem kellek ide, azt hiszem. Kitolom magam alól a széket, és épp elnézést kérnék, majd kimenekülnék dohányozni, Danny azonban megragadja a karom, és visszatuszkol a helyemre. Engedelmesen üldögélek tovább, jobb híján, bár ez szerintem bőven csak négyükre tartozik.
– Akkor jó lenne, ha példamutatásképp egy hibát csak egyszer követnétek el – mondja Lucy nyugodtan, sőt annyira higgadt hangon, hogy nem is feltételeztem róla, hogy tud ilyet.
– Továbbra sem tartom jó ötletnek a művészetit – köti az ebet a karóhoz az apjuk, mire én felsóhajtok, Danny keze pedig, ami továbbra is a karomon van, erősebben szorít. Remélem, gyorsan dűlőre jutnak, mielőtt mehetek gipszért.
– Engem viszont az érdekel.
– És jó is benne – kontráz rá Lucy. – Jobb, mint én valaha lehettem volna. Szóval magam miatt is kérem, hogy legalább neki adjatok esélyt.
Egyikük helyében sem szeretnék most lenni.
– Ha vakvágányra futsz vele, akkor viszont ne minket hibáztass.
Fellélegzek, legalábbis úgy értelmezem, Danny zöld utat kapott, ő viszont mintha nem tudná elhinni, homlokát ráncolva pislog az anyjára.
– Ezt most úgy értitek… mehetek rajzra?
– Mehetsz. Ha nem jön be, legalább biztos nem a mi sarunk – feleli az apja nem túl lelkesen. Igazából valahol őket is sajnálom, mert szörnyű lehet ilyen vádakkal szembesülni. Nagyon szeretik a gyerekeiket, és tényleg mindent megtesznek értük, csak hát… Ahhoz képest mennyire hosszú náluk a póráz, annyira rövidre fogják pont a fontos dolgokban.
– Egy szavam sem lesz! – ígéri Danny boldogan, és végre elereszt. Még szerencse, mert már kezdtem zsibbadni. Fájósan megdörzsölöm a tenyere helyét, és küldök felé egy neheztelő pillantást, de észre sem veszi. Na, majd ha kettesben leszünk, előveszem érte. Nyugodtan kiengesztelhet.
Végre felolvad a fagy, legalábbis ez a végtelenül hülye gondolat tolakszik a fejembe. Beindul kicsit az élet, sokáig beszélgetünk, minden visszazuhan a megszokottba. Szeretem így. Imádom ezt a családot, és bár szívesen segítettem volna Dannyt, ha muszáj, azért megnyugtat, hogy erre mégsem kerül sor.
– Itt alszol? – kérdi, amikor felmegyünk a szobájába. Megvonom a vállam, erre elvigyorodik. – Akkor itt. Úgyis kell valaki, akin levezethetem a feszültséget – jegyzi meg sejtelmesen, és átkarolja a nyakamat.
– Azt már megtetted – felelem, és kicsit arrébb tolom, hogy a pulcsi ujját felhúzva megmutassam neki az ujjai nyomát a felkaromon. Kicsit meglepődik.
– Sajnálom – mosolyodik el kedvesen, és puszit nyom a foltokra. – Cserébe azt csinálsz velem, amit akarsz, mit szólsz?
– Megegyeztünk! – vágom rá, és az ágyra lököm. Rámászom, csikizni kezdem, röhögve próbál szabadulni. Aztán a bohóckodás egészen másba csap át, és már egyáltalán nem akar lelökni magáról…