3.

Élvezem a napsütést. Tombol a nyár, az én fajtám ilyenkor elbújik a hőség elől, most is mindenki odabent van, bennem azonban zubog az energia. A fák levelei között megcsillanó fénnyel kacérkodom, el-elbújok előle. Nevetek. Ha most valaki meglátna, bolondnak nézne, és talán az is vagyok. Még sosem láttam a leveleknek ezt a zöldjét, tetszik a felfedezés. Különben is, senki sem vehet észre, mert a domb tetején múlatom az időt, a sűrűre nőtt fűben, egyébként pedig… amúgy is bolondnak gondolnak. Nem mindegy hát?
Dúdolok. A dallam csak úgy jön, nem tudom felidézni, honnan, de azon kapom magam, hogy dúdolom. Behunyom a szemem, majdnem álomba merülök, amikor rájövök, hogy nem csak a saját hangom szól. Dermedten fekszem, és hallgatózom. A szöveget ugyan nem értem, de az érzés, ami kíséri, erős. Simogat, mintha szeretetről dalolna, boldog időkről a kandalló körül, félhomályos mesékbe burkolva.
– Honnan ismered?
– Fogalmam sincs.
Leül mellém. Lustán kinyitom a szemem, a hátát bámulom, legszívesebben kinyújtanám a kezem, hogy végigcirógassam. Ezúttal nincs talpig beöltözve, láttatni engedi izmos karját, nyakának ívét. Beleborzongok. Nem az a tejfehér árnyalat, amihez szokva vagyok, hanem a napszítta, enyhén karamellás. Nem bírok másfelé nézni.
– Négy hónap – jegyzem meg halkan. – Merre jártál?
– Reméltem, a távolság a segítségünkre lesz, és felbontja a kötést – mondja kíméletlenül őszintén. Ezzel vége is a varázsnak, rádöbbent, mennyire ellenpólusai vagyunk egymásnak. – Minél messzebb akartam jutni tőled, hátha.
– Nem úgy tűnik, hogy összejött.
Elneveti magát, és végre rám pillant. A szeme ezúttal vörös, bár nem izzik, de nem is próbál illúziót tenni rá. Ahogy a haja is inkább tűnik vörösnek, mint feketének.
– Ha közelebb jövök, mintha duplázódna az erőm. Amint távolodom…
Nem fejezi be, de elhúzza a száját. Összezavarodva pillantok rá.
– Mi történt?
– Elkezdtem tűzgyújtás helyett fagyasztani – válaszolja, és megrázza a fejét. – Halálra rémültem.
Hiába a komoly téma, nevetni kezdek. Csúnyán rám pillant, vagyis szerintem annak szánja, de nem ér vele célt. Erre elmosolyodik, ettől viszont az ajkamra fagy a kacaj.
– Azt hiszem, bármennyire nem értem, és akármennyire tiltakoznék ellene, bele kell törődnöm, hogy közünk van egymáshoz.
A megfogalmazásától elpárolog a maradék jókedvem. Felülök, így egy vonalban vagyunk. A vonásait figyelem, miközben ő a szemközti hegyeket kémleli. Felém fordul, nincs időm elkapni a pillantásom. Lebuktam.
– Veled történt valami fura?
Újból nevetni kezdek.
– Mióta veled találkoztam, csak az történik velem – felelem. Így is van, nincs mit tagadni rajta. – A családom kirekeszt, engem nem éget a tűz. Új képességekre teszek szert, pedig mindenki azt hitte, én leszek a környék leggyengébb és ezért legrövidebb életű ura.
Kinyújtom magam elé a tenyerem. Hűvös szellő támad, hópelyhek táncolnak benne, lassan alakot öltenek. Némán figyelem a táncukat, nem is igazán döntöm el, mivé legyenek. Rájuk bízom. Sokáig csak az örvény van, lassan tisztul le, mintha ő maga sem tudná, mi akar lenni. Végül a hópehelynek egy furcsa, tűzzel körülvett formáját ölti fel, és kettéhasad. A szemöldököm meglepetten szalad fel.
– Ez egy kettős amulett?
– Hogy mi? – kérdezem értetlenül. Életemben nem hallottam ezt a kifejezést.
– Aminek két fele van. Jelkép – magyarázza, és óvatosan hozzáér az egyikhez. Az megmoccan, megrázza magát, majd az ujjához tapad, és egyre döbbentebben figyelem, ahogy lassan láncok formálódnak az ujjbegye és az amulett között. Karkötővé válik egymás után mindkettő.
Elveszi az egyiket.
– Én már kérdezni sem merek semmit – szólal meg, ahogy rám csatolja. – Ha nem harcolok ellene, talán könnyebb.
Kiszakítom magam a delíriumból, és leutánzom, rácsatolom a kezére a másikat. Aztán ücsörgünk szótlanul egy darabig. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, az események hatása alatt vagyok. Amit mi errefelé amulettnek hívunk, olyasmit nem lehet csak úgy a semmiből csinálni.
– Ki szeretnék próbálni valamit, ha nem bánod.
Ilyen tétovának még nem hallottam. Mintha engedélyt kérne valamihez, de nem tisztázza, mihez.
– Mit?
– Meg akarlak csókolni.
Egy röpke pillanatig fel sem fogom, amit mondott, aztán érzem, hogy sokszorosára gyorsul a szívverésem. Nem bírok felelni, de nem is igazán vár rá, hanem hozzám hajol, a száját az enyémre nyomja.
Levegő után kapok, ezt azonban valószínűleg beleegyezésnek veszi, mert benyomul a nyelvével, én pedig esetlenül próbálom viszonozni. Az arcára simítom a tenyerem, érzem a forró bőrt az ujjaim alatt, szinte olvadok tőle.
Mire észbe kapok, a föld a hátam alá simul. Fogalmam sincs, melyikünk volt, ő döntött-e le a fűbe, vagy én húztam magammal, de nem érdekel. Csak ő létezik.
Fagy alattam a talaj. Egyre hidegebb, hó illatát érzem, miközben a mellkasom majdnem felgyullad. Nem kell kinyitnom a szemem, szinte látom magam előtt, hogy tűz lobog felettem, belőle árad, miközben engem elborít a jég. Észveszejtő érzés a kettő találkozása. Aztán véget ér, mert legördül rólam, köhögve kap levegő után. Fáradtan fordulok felé. Mintha minden erőmet kiszipolyozták volna, közben viszont hullámokban önt el az energia. Nehéz megbirkózni vele.
A két tenyerére támaszkodva zihál. Először nem értem, miért nézi megbűvölve a kezeit, aztán felfogom a látványt: az egyik körül megpörkölődve a fű, a másik körül megfagyott minden. Az ég felé fordulok, feltartom a sajátjaim. Az ujjbegyeim bizseregnek, az egyik kezemen ott ülnek a jégvirágok, mosolyogtatóan szép mintát rajzolva a bőrömre. A másik viszont parázslik, mintha ki akarna törni belőle a…
Felkiáltok meglepetésemben. A villám, amely belőlem fakad, az ég felé tör, riadtan húzom magam ülésbe, és csúszkálva hátrálok. A szívem a torkomban dobog, már nem vagyok benne biztos, mitől. Egyszerre rettegek és vagyok végtelenül, kellemesen izgatott.
– Ez azért nem semmi – suttogom. Durva ujjak ragadják meg az arcom, meglepődni sincs időm, máris újra csókol. Aztán fekszünk percekig egymás mellett, reszketegen kapkodva a levegőt.
– Most már tényleg elárulhatnád a neved – mondom ki, ami először az eszembe jut. Felkacag.


– Rhys.
Csak suttogom a nevét, mintha bárki meghallhatná vagy ellophatná tőlem, amint kimondom.
Egy hónap. Harmincegy hosszú nap, mióta utoljára találkoztunk. Örökkévalóságnak tűnik, pedig csak ennyi.
A fejemre húzom a párnát. Nevetséges az egész. Végzet és elrendeltetés. Ezelőtt pár hónappal kiröhögtem volna magam érte. A szerelmünk nem lehet előre megírva. Még csak nem is ismerjük egymást, egy értelmes, hosszú beszélgetésünk sem volt, mégis úgy vonz, mint a mágnes. Semmi értelme.
Pedig utána napokig nem fáztam. Most megint didergek, magamra húzom a vastag takarót, és elmerülök az emlékekben. Ma ismét nevetségessé tettem magam mindenki előtt, amikor a jégpáncélom tócsává olvadt a kezemben. Játékos viadalra készültünk, de ha így folytatjuk, engem közben gond nélkül megölnek. Még kísért a szánalom a tekintetekben.
Pedig legalább enyhültek irányomba. Mióta nem látják a jelet, próbálnak úgy tenni, mintha soha nem is létezett volna. Néha nem tudom eldönteni, ilyenkor nem emlékeznek rá, mi történt, vagy szánalmasan gyengének tartanak. Egyik sem túl jó kilátás.
Reszketek. Egyre jobban, már teljes testemben rázkódom, és tudom, hogy ez nagyon rossz jel, mégsem tehetek ellene semmit. Iszom egy kis teát, hátha felmelegít, de már órákkal ezelőtt kihűlt. Hiába telepszem a kandalló elé, nem elég a melege. Egyre rosszabb. Bedugom a kezem a tűzbe, mintha megsimogathatnám. Aztán sötétség.
Elemészti ezt a gyereket a tűz.
Valamit csinálni kell! Biztosan meg lehet törni ezt az átkot!
Ez nem átok! Végzet! A Végzet ellen akarsz bármit tenni? Mégis mit?!
Bármit! Ez így nem normális! Az egész család vele fog bukni!
A Végzet ellen nem küzdhetsz!
Inkább látom holtan!
Megragadom a kezet, ami az ingemet markolja, közvetlen a nyakamnál. Nem látok teljesen, a szavakat is csak félig fogom fel. De fáj, ahogy a hideg is kínzóan a csontomig hatol. Szenvedek.
– Akkor ölj meg! – kérem, mire anyám riadtan hőköl hátra. Elereszt, rongybabaként hullok vissza a párnák közé.
– Még mindig tüzel.
Nagyanyám jeges keze szinte gyógyír. Gyengéden ér hozzám, szomjazva szorítom magam a tenyerébe. Aztán megint zuhanok.
– Mi történik? – motyogom, ki tudja, kinek, mert jó ideje nem jön válasz, vagy én nem hallom. Szomjas vagyok, a légvétel is kínoz, mintha felgyulladna a testem, küzdök a láz ellen.
Ha nem találod meg magadban a jeget, nem éled túl.
Jég. Kicsi babaként tükörként ragyogott körbe, nevettem rá, elvarázsolt. Most olvad körülöttem, vízként folyik szét. Eddig uraltam a vizet, most mintha forrna az ujjaim között. Kiáltani akarok, de én is hallom, hogy csak nyüszítés, amire futja.
Rhys!
Utána nyúlok, de nem találom. Persze, miért is segítene, hiszen neki is az útjában állok. Ha megszűnök létezni, talán ő is szabad lesz.
Küzdj!
Nem kapok levegőt. A forróság beterít, égeti a tüdőm, fuldokolva próbálok lélegezni. Mintha elevenen égetnének el, nem bírom tovább. Üvöltök, ahogy a torkomon kifér.
Úgy ülök fel, mintha kötélen rántanának. Nem látom a szobát, csupán valami homályos anyagon át. Csak a fájdalom van, de az izzik bennem, a csontjaimig hatol.
Vérvörös a szeme!
Visszahanyatlok. A nagyanyám hangját hallom, ismerős igézetet. Védelmi bűbáj. Magához ölel a hideg, minden sejtemben tombol a fagy, az érintése otthonos, biztonságos. Mintha koporsóban feküdnék, amit jégvirágok fonnak körbe…
Csitul bennem a fájdalom. Újra kapok levegőt, átjár az ismerős, hűvös szellő. Örvény.
Ez megint mi?
Jégvirágok takarnak be. Nem, nem jégvirág, nem is zúzmara. Kellemesen hűs, mégis melegen tart. Dér. Szinte senki nem parancsol neki a családomban. Rám sem hallgatott még soha, most viszont simogat, elcsitít. Álomba zuhanok.
Mi történik vele?
Honnan kellene tudnom?
Megégetett a karkötője!
Álmodom. Álmomban hóvihar tombol, annyira sűrűek a szemek, hogy az orromig sem látok. Elrejtenek mindenki elől. Már nem hallom a riadt, válaszokat kutató hangokat, mind elnémult.
Amikor kinyitom a szemem, szinte megüt ez a csend. A korábbi zsibongás eltűnt, egyetlen pisszenést sem hallok, mintha körülöttem nem is létezne semmi. Még a madarak sem dalolnak. Halott némaság.
Felülök. A fáradtság és a fájdalom, ami eddig szétfeszített, nyom nélkül elpárolgott. Az energia lassú folyamként áramlik bennem, nem bánt, lecsendesedett, olyan, mint bármikor máskor. Annyira nyugodt vagyok, hogy semmi másra nem tudok gondolni, mint erre a nyugalomra.
Amint viszont körbenézek, nyomban szertefoszlik a higgadtságom. A szobát hófehér, vastag pókháló borítja, teljesen átszövi, mintha egy hatalmas démon birodalmába csöppentem volna. Megrettenve mérem fel a terepet. Pókot sehol sem látok, mégis az az érzésem, lesben áll, bármikor rám támadhat. Aztán megérintem a fonalat, de veszély helyett valami teljesen mást érzek: hideg, ismerős. Végigsimítok az ujjaimmal a fonalszerűségen. Apró tüskéket sodrok le róluk, játszanak, mint a húrok, nekem zenélnek képzeletbeli dallamot. Már emlékszem.
Zúzmarafonalak. Én csináltam őket, öntudatlan. A plafonomat jégvirágok borítják, a minta elképesztően gyönyörűre sikerült, festeni sem lehetett volna szebbet. Megpendítem az egyik szálat, mire mind a földre hull, hóvá változik, örvényleni kezd körülöttem. Meg sem próbálom befolyásolni, az az érzésem, mintha mutatni akarna valamit nekem, így türelmesen várok. Pillanatok kellenek csak, hogy kivehetővé váljon a forma, bár meglepetten bámulom egy darabig. Akár egy kristálygömb, amit az elemek mintája vesz körbe. Az ölembe pottyan, de hozzá sem merek érni, pedig érzem, hogy muszáj lesz. Színek kavarognak benne, egyszerre füst, jég, tűz, mégis szilárd, és egyik sem. Ámulatba ejtő és félelmetes.
Megérintem, és rögtön zuhanni kezdek, pedig meg sem moccanok. A pilláim alatt azonban képek cikáznak. Annyira hideg van, hogy én is belefagyok.
Amikor kinyitom a szemem, már nem otthon vagyok. A lábam alatt csúszós a talaj, botladozom, pedig tudom, hogy bárhol is legyek, ez illúzió. Mintha barlangban haladnék, le kell húznom a fejem, hogy be ne üssem. Lassan tisztul a kép, ahogy kibukkanok egy nagyobb üregben. A föld alatt lehetek, mégis megcsap hirtelen a forróság. Egy alak fekszik nem messze az egyik járattól, és én így koszosan is bárhol felismerném. Oda akarok rohanni, de a jelenés kiránt a saját valóságából, és én zihálva zuhanok le az ágyamról a szobám padlójára.
Megsérült, ez teljesen biztos. Ez megmagyarázza, miért nem jött el ismét, pedig megígérte. Azt mondta, többé nem marad távol, mert csak szenvedünk tőle. Hogy kiderítjük, mi ez az egész, és majd mi magunk döntünk a sorsunkról. Valami mégis félresikerült.
Fekszem az olvadó hóban. Ezért lehettem annyira rosszul én is. Talán ez a kapocs, ami, az ég tudja miért, közöttünk van, a fizikai létünket is összeköti. Igaza van Rhysnek, semmi értelme ennek az egésznek. Minden legendát elolvastam, amit csak felleltem, de soha még csak hasonló sem fordult elő. A Végzet nem szokta ennyire összekuszálni a dolgokat.
Kinevetett a Végzetért. Régen én is kinevettem volna magam, mert ostobaságnak tartottam, hogy valaki más rendelkezzen a sorsom felől. Azt akartam hinni, hogy ha létezik is szerelem, azt én találom meg. Lassan nő, akár a virág, nem ültették belém már születésemkor.
Talán nem is szerelem, amit iránta érzek. Talán a Végzet nem egyenlő vele, hanem valami sokkal több, és mégis más. Lehet, hogy évszázadok óta rosszul értelmezzük a jelentését. Ez egy kapocs, amit mi alakítunk azzá, akik együtt vagyunk. De mégis ki vagyok én, és ki ő?
Befejezem az elmélkedést. Felkelek, megkeresem a köpenyem. Bár nyár van, nem akarom, hogy észrevegyenek, ez pedig jótékonyan elrejt a sötétben. Elszököm, hogy megkereshessem. Ha még nem késő…