4.

Harmadik nap. Kezek kifutni az időből, attól félek. A kezem folyamatosan remeg, az ujjaim hegyén jégvirágok nőnek, majd azonnal el is olvadnak. Fázom, közben szakad rólam a víz. Attól félek, Rhys haldoklik, mással nem tudom magyarázni, hogy ennyire rosszul vagyok.
Leroskadok a sziklafal tövébe. A kő hűvösen simul a hátamnak, fáradtan támaszkodom neki. Szomjas vagyok, de tartalékolnom kell a vizet, mert tegnap délelőtt óta nem találtam forrást. Szerencsém, hogy hosszú útra készültem, mert ha azonnal elrohanok, semeddig sem jutottam volna élelem és víz nélkül. Hideg fejjel átgondolva viszont felkészültem rá, hogy akár hetekig távol leszek.
Lehunyom a szemem, pihenek egy kicsit. Halkan dúdolok, egy olyan dalt, amit még nagyanyámtól tanultam, talán háromévesen. Jobb tőle, erőre kapok. Neki talán még a szavaiban is mágia bújik meg.
Megüti a fülem a vízcsobogás. Egyből felkelek, megindulok az irányába. Sejtettem, hogy erre találok még egy forrást, a természet mindig mutatja az utat.
Megtöltöm a kulacsokat, és már majdnem hátat fordítok, amikor rájövök, mi olyan furcsa. Nem messze tőlem a növényzet abnormális formát vett fel. Mintha valaki megbolygatta volna nem is olyan régen.
Óvatosan közelebb megyek. Az egyik virág szirma megpörkölődött, mellette a kövek szintén tűz nyomait mutatják. Addig keresgélek, míg meg nem találom, amit keresek: egy bejáratot, egy nagyon sötét üregbe.
Előszedem a lámpásom. Tűzzel egyszerűbb dolgom lenne, most kifejezetten sajnálom, hogy jégmágusnak születtem. Így csak nagyon tompa a fény, ami mellett haladhatok, bárki vagy bármi rám törhet, mire észreveszem. Sosem voltam jó fényvarázslatokban.
Egy idő után nincs szükségem a látásomra. Mintha ismerném ezt a helyet, úgy közlekedem, pedig a lábam meg-megcsúszik a nedves talajon, pont, mint a látomásban; még a szagok is ugyanazok, közel járok. Aztán elágazáshoz érek, és megtorpanok, mert semmi támpontom nincs, merre kellene mennem. Mindkét út vaksötét, hiába tartom fel a lámpást, egy méternél nem mutat többet. Legszívesebben földhöz vágnám dühömben.
Épp azon gondolkodom, mivel kellene jeleket hagynom, amikor a karkötőm felizzik. Sziszegve húzom fel a ruhám, hogy letéphessem magamról, mielőtt lyukat éget belém, de addigra lecsillapodik. Úgy döntök, mégis maradhat a következő húzásáig. Újra megszemlélem a két lehetőséget, végül találomra döntök, de amint lépek egyet az irányba, a karkötő ismét megpörköl, ezúttal úgy, hogy fáj is. Türelmetlenül nyúlok érte, hogy leszedjem, amikor valami szöget üt a fejembe. Mi van, ha figyelmeztet?
A másik járatba lépek. Az amulett csendesen simul rám, kellemesen melegít, mintha dicsérné a döntésem. Ha iránymutatóként szolgál, hálás leszek érte. Előveszem a késem, jelet rajzolok a falba. Nem vagyok benne biztos, hogy megmarad, de jobb ötletem nincs. Nehézkesen haladok tovább, a járat egye vizesebb, ami aggodalommal tölt el. Olyan, mintha nedves agyagban lépkednék, bele-belesüpped a lábam, a cuppogás kifejezetten zavaró. Ha ellenség bujkál valahol, azonnal elárulom magam, de nincs választásom, csakis előre. Vagy Rhyshez, vagy a vesztembe, lassan eldől.
Fogalmam sincs, mekkora lehet a barlangrendszer, de olyan, mintha órák óta mennék. Egy hármas elágazáshoz vezet az utam, kétségbeesetten mérem fel őket. Az egyik baljóslatúbb, mint a másik, ráadásul az egyik szélsőből süvít a szél, legszívesebben visszafordulnék, és a másik irányba rohannék. Én ehhez nem vagyok elég bátor.
– Na, most merre? – suttogom, miközben igyekszem legyűrni a félelmem. Lépek egyet a középső felé, az amulett viszont azonnal reagál, így a jobboldali felé fordulok. Bízom benne, hogy ez lesz a jó, mert a másik felé nem szívesen mennék. A reményeim viszont hamvukban halnak el.
– Komolyan arra? – kérdezem hitetlenkedve a karkötőt, de összeszedem a bátorságom, belépek a járatba, és ezúttal nem éget lyukat a bőrömbe. Remek. Megindulok, a nyirkos levegő irritálja a tüdőm, a huzat átfúj rajtam, didergek tőle.
Ennek semmi értelme. Rhysnek elment az esze, ha tűzmágusként ezt az utat választotta, mert itt még a varázslatai sem lehetnek hosszúéletűek. Talán pont ez a gond.
A sokadik elágazás után már nagyon fáradt vagyok. Legszívesebben megpihennék, de nincs hová leülnöm, mindenhol tócsa és sár, teljesen átfagynék. Azon merengek, vajon egyáltalán időben érkezem-e, mert nem látok esélyt rá, hogy bárki túléljen itt napokat. Ráadásul egyre hidegebb van, már látom a saját leheletem, bár a huzat legalább alábbhagyott.
Egy nagyobb üregbe érek. Örülök neki, mert jobban belátható, és nem kell folyton a fejem fölé is figyelnem, hogy meg ne üssem magam. Ez az eddigiekhez képest komoly könnyebbséget jelent. A gyér fénynél felmérem a terepet, és megáll bennem az ütő, mielőtt a szívem gyors iramra kapcsol. Hát megtaláltam végre.
Odasietek hozzá. Körülötte épphogy szárazabb a talaj, de amint letérdelek, azonnal átnedvesedik a nadrágom ott, ahol a csizmám nem takar. Hideg és kellemetlen, de most ez a legkisebb bajom.
Végigsimítom Rhys arcát, és megkönnyebbülök, amikor felsóhajt az érintéstől. Habár éreztem, hogy él, az eltelt napok száma miatt rettegtem, hogy elkéstem.
– Magadnál vagy? – kérdezem halkan. Továbbra is tartok tőle, hogy valaki megtámadhat, bár ha lenne itt valami, Rhys már halott lenne. Az óvatosságot viszont nehéz levedleni, hozzám nőtt, mint egy újabb réteg bőr.
– Képzellek?
Halkan felnevetek. Kicsit arrébb mozdítom, segítek neki felülni. A ruhája teljesen elázott, már mindegy neki. Megitatom, és lemosom az arcát a vízzel. Ügyelek rá, hogy ne pazaroljak sokat, de szinte felismerhetetlen volt ennyi sárral.
– Mi történt?
– Sok a rosszakaróm – feleli, majd köhögni kezd. Ki tudja, mikor használta utoljára a hangját, inkább nem beszéltetem tovább, majd kifaggatom, ha egy jobban lesz. Ételt nyújtok felé, gyenge mosolyt kapok érte, mielőtt enni kezd. Küzd a falatokkal, mintha rágni sem maradt volna energiája.
– Hogyan találtál meg?
– Az amulett. Súg, ha jó irányba fordulok – válaszolom. A sajátjára pillant, hümmög, de semmit nem fűz hozzá, azt hiszem, egyszerűen csak elfogadta a magyarázatom, kérdés nélkül.
A karja csupa vágás és horzsolás. Nem tudom, hol szerezte, talán vannak a barlangnak durvább részei, vagy előtte sérült meg. Mindenesetre átfagyott, úgyhogy nekiállok kicsatolni a köpenyem, hogy ráterítsem, de megrázza a fejét.
– Azonnal átázna.
– Akkor vetkőzz le!
Halkan kuncogni kezd.
– Kibújt a szög a zsákból – jegyzi meg, és bár örülök, hogy javul a kedve, elönt a méreg. Az arckifejezésemet látva még szélesebben vigyorog. – Amint képes vagyok rá, úgyis megszárítom.
– Hogyhogy amint képes vagy rá?
A haragom azonnal elillan. Azt rögtön észrevettem, hogy gyenge, különben egyébként sem szorulna rám, bajba se került volna. Felemeli a kezét, az ujjai hegyén szikrák táncolnak, de azonnal el is halnak. Döbbenten bámulok rá.
– Kissé lemerültem.
– Nagyon úgy tűnik.
Befejezi az evést, vizet kér. Most áldom igazán a sorsot, hogy pont azelőtt leltem rá a forrásra, mielőtt a barlangot felfedeztem, különben bajban lennénk. Jobb lenne minél kevesebb időt idebent tölteni, mert fogalmam sincs, meddig tartja meg a nedves fal a jeleim, a karkötő pedig szeszélyes, vagy segít, vagy nem. Igaz, ha eddig életben tartott, talán rábízhatom magam.
– Lehet, hogy… – Az ötlet hirtelen tör rám, mégis zavarba jövök, mielőtt kimondanám. Pedig felém fordul, figyel, és az jönne ki furán, ha nem folytatnám. Összeszedem a bátorságom. – Megpróbálhatok… energiát adni?
Meglepettség költözik az arcára. A szeme elkerekedik, a szemöldöke felfelé ível. Várom, hogy megint bosszantani fog, de csak bólint. A beleegyezést megadja, én viszont hezitálok, mert még sosem csókoltam meg, mindig ő tette. Végül megunja a gyávaságom, átöleli a nyakam, magához húz. Amint az ajkam az övét éri, eltűnik a határozatlanságom.
Alig akarom elengedni, pedig tudom, hogy azt kellene tennem. Az energia lustán örvénylik körülöttünk, de nem vagyok képes irányítani, mert még sosem csináltam ilyet, csak hallottam róla. Abban a pillanatban tudom, hogy nem sikerült, amint elengedem.
– Sajnálom – suttogom. Dühösnek és tehetetlennek érzem magam. Leülök hozzá, a hátam a falnak vetem mellette, már nem érdekel, hogy teljesen magába fogja szívni a nedvességet az én ruhám is.
– Megpróbáltuk.
Ezzel nem vigasztal. A felhúzott térdemre támaszkodom, a sötétbe bámulok, mert gyengül a fény, fel kellene töltenem. Sóhajtva nyúlok a lámpásért, akkor veszem észre a kezem. Legutóbb, ha rövid időre is, képesek voltunk egymás hatalmát használni, bár kontrollálni nem.
– A tűzből képes vagy erőt meríteni?
Bizseregnek az ujjaim. Összedörzsölöm őket, lüktet köztük a hő. Működnie kell, muszáj.
– Igen, de honnan szerzel tüzet?
Koncentrálok. Nem tudom, nála hogyan működik, hogyan parancsolhatnék egy másik elemnek, de nagyon igyekszem érezni magamban. Csettintek egyet, hátha a súrlódás segíti a kitörni vágyó energiát. Szerencsém van, tűz lobban, de annyira megijedek tőle, hogy rögtön el is tűnik. Bosszankodva próbálkozom újra, igyekszem nyugodtan lélegezni, de az istennek nem sikerül ismét. Rhys egy darabig csendben, mohón figyeli a próbálkozásom, aztán felsóhajt.
– Ehhez kicsit ügyesebbnek kéne lenned.
– Kösz, ez nagy segítség! – szólok rá, erre kinevet.
– Mit vártál? Épp elég baj nekem, hogy pont a te segítségedre szorulok. Tényleg azt hitted, hogy akár egy egyszerű tűzgyújtással boldogulsz? Kicsit sokat képzelsz magadról.
Elönt a szégyennel vegyes düh, forrósodik az arcom tőle. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy képes lesz bántani, amikor én mindent megteszek.
– Hálátlan dög vagy! – sziszegem mérgesen. Felém fordul, vállat von, majd közelebb hajol.
– És ha az vagyok? Mit csinálsz, hm? Össze vagy kötve velem – susogja, aztán az ajkamra nyomja a sajátját, még a számba is beleharap. Ellököm magamtól, forr bennem az indulat. Bámulok rá, tudom, hogy rám van írva az a rengeteg érzelem, ami tombol bennem.
– Mégis hogyan lehetsz ilyen…
– Most próbáld! – szakít félbe. Oda sem figyelve csettintem össze az ujjaim. Hatalmas tűz lobban nem messze tőlünk. A döbbenet ellopja belőlem a haragot. Rhys felkacag, egy puszit nyom az arcomra. – Tudtam, hogy sikerül.
A tűzhöz kúszik, én viszont még a gondolataim sem szedtem össze. Aztán rádöbbenek, hogy szándékosan bosszantott fel.
– Nem értem – nyögöm ki. Visszafordul hozzám, és rám mosolyog.
– Nálatok nyugalommal működik, ugye? Nos, nálunk indulattal.
Lehunyom a szemem, és a falnak döntöm a fejem. A kis szemét.
Pedig boldog vagyok, mert szinte érzem, ahogy erőre kap. Nem kell látnom, az én sejtjeimben is tombol a tűz. Aztán Rhys durván megragadja az arcom, ismét megcsókol, elveszi az energiát, amit az előbb képtelen voltam nekiadni.
Kimerülten figyelem, ahogy megszárítja magát. A sár és piszok mintha leolvadna róla, ismét olyan makulátlanul néz ki, ahogy szokott. Remélem, velem is csinál valamit, mert szerintem rémesen festhetek. Mintha meghallaná a gondolataim, hozzám lép, talpra rángat, a ruháimból lassan eltűnik a nedvesség. Sokkal jobb.
– Szóval az indulat a kulcs? – kérdezem. Rám pillant, kissé bűnbánónak tűnik, de a kedve láthatóan remek. Cserébe én vagyok olyan, mint akit kifacsartak.
– Olyasmi – magyarázza. – Ne haragudj, de ha előre szólok, téged ismerve nem tudtalak volna eléggé felbosszantani.
– Nem is ismersz – morgom, pedig igaza van. Ő is tudja ezt, mégsem ellenkezik, hanem megindul az ellentétes irányba, mint amerről érkeztem. Megragadom a kezét, a mozdulat viszont túl heves, mindkettőnket megrázza. Feljajdulok.
– Lehet, hogy nem ártana köztünk egy kis távolság – nevet fel a sokk után.
– Arra van a kijárat – mutatok magunk mögé, erre viszont összevonja a szemöldökét.
– Én arról jöttem.
– Honnan tudod ennyi idő elteltével? – kérdezem összezavarodva. Ezzel elbizonytalanítom. Körbekémlel, aztán ismét rám néz, gyanakodva vizsgálja az arcom. Nem értem, mi baja van.
– Pár órája lehet, hogy összeestem – mondja, erre viszont megrázom a fejem.
– Napok óta kereslek.
– Az lehetetlen.
Teljesen elveszettnek tűnik. Talán visszaemlékezéssel próbálkozik, majd a barlang falára pillant. Én most veszem észre, hogy egy tűzrózsa alakja formálódott benne. Közelebb lépek, megérintem. Száraz, jól kivehető.
– Ez volt az utolsó varázslatom, így próbáltam jelölni, merre megyek. Amilyen nyirkosság van itt, már rég elmaszatolódott volna – magyarázza hevesen, miközben csak megindul a rossz irányba, ráadásul sebes léptekkel. – Ha ennyi időt töltöttem volna itt…
Megtorpan. Az elágazásnál újabb tűzrózsát fedezek fel, amikor viszont belépnék, a karkötőm felizzik. Sziszegve húzódom vissza.
– Mi az?
– Nem arra kell mennünk.
– Megőrülök tőled – feleli türelmetlenül, de amikor előrelendül, rögtön visszalép mellém, az arcán bosszúság.
– Na?
– Ez a vacak lefagyasztja a fél karom.
Felnevetek. Én szóltam, de hát nem hallgatott rám. Lehet, hogy ő az a fajta, aki csak a saját kárán tanul. Tűzmágus, a hevesség úgy tűnik, az egész természetét uralja.
– És ha nincs bennetek indulat? – térek vissza egy korábbi témához. Felém fordul, látszólag mulattatja a kérdésem, de azonnal felveszi a fonalat.
– Akkor nem vagy tűzmágus – vágja rá, mintha magától értetődő lenne. Talán tényleg az, nem tudom, de azért egy kicsit bővebb magyarázatot vártam volna.
– Miért?
– Hallottad már azt a kifejezést, hogy tűzrőlpattant? – érdeklődik semlegesnek szánt hangon, ebben a pillanatban viszont a szemében láng lobban, és hiába kapok utána, beugrik a járatba. Értetlenül meredek rá. – Nem igazán lehet nekem parancsolni. Erről jöttem, erre megyek – jelenti ki. Ezúttal gyengéden fonom a kezem a karjára.
– Biztosan nem várnak rád? A rosszakaróid.
Eltöpreng, majd felsóhajt. Visszasétál mellém, és az amulettre pillant.
– Jó, szerinted merre kellene szerinted mennünk?
Hamar megtalálom a biztonságos útvonalat. Vele ellentétben, én egy ideje bízom a Végzetemben, bár egyébként is hiába tennék ellene bármit, úgyis elér. Mégis hiszek benne, hogy az amulett vigyáz ránk. Ha megosztanám vele ezt a gondolatot, bizonyosan kigúnyolna.
– Mit követtél el? – szólok vissza. Hallom a lépteit, tudom, hogy követ, bár kicsit lemaradva. Talán engem használ csalinak, rá vallana.
– Semmi súlyosat. Egyesek kicsit túl komolyan veszik a becsületsértést – feleli. Megtorpanok, majdnem belém ütközik.
– Kit sértettél meg? Hogyan?
– Az nem fontos – sóhajtja, de amikor elállom az útját, belátja, hogy úgysem hagyom békén, és végre mesél. – Nálatok elég más a kultúra. Tiszteletben tartjátok egymást, legalábbis remekül tettetitek, hogy így van. Minket nem véletlenül száműztek a keleti végre, a hegyek közé. Nem létezünk viszálykodás nélkül. Lételemünk a harc, néha az indok teljesen mindegy.
Erre emlékszem. A Krónikák dalaiban másról sincs szó, csak az elemek hatalmáról a lélekben. A szélmágusok ezért vándorok, nem képesek megmaradni egyhelyben hosszú ideig, a földmágusok pedig annyira erősen összefonódnak a természettel, hogy értik annak nyelvét.
– Szóval ti hidegvérűek ezt nem érthetitek – mondja, majd elvigyorodik. – Fogadjunk, az ágyban is ilyen megfontoltak vagytok. Előre meg is beszélitek?
Fogalmam sincs, milyen arcot vágok, de remekül szórakozik.
– Hű, de zavarba hoztalak! Mint aki életében nem érintett még senkit.
Elkapom a tekintetem, és otthagyom. Utánam lohol, de a jókedv szinte körbefonja, miközben én dohogok.
– Mi az, eltaláltam?
– Miért, te az összes tűzmágus leányzót porrá égetted már? – vágok vissza. Pislog néhányat, aztán megállít azzal, hogy közvetlenül elém áll.
– Lányt még egyet sem, de a férfiaktól nem kaptam panaszt. – Elakad a lélegzetem. Teljesen közel simul hozzám, az összes józanságomra szükségem van ahhoz, hogy ne hátráljak meg. – Kipróbálod?
Nem tudom, mire számított, de a csábítási kísérlete taszító számomra. Dicsekszik, aztán azt hiszi, rögtön behódolok neki? Még mit nem! A mellkasára teszem a kezem, szó szerint lehűtöm a próbálkozását. Meglepetten hátrál el.
– Azt hittem, ha már annyira ragaszkodsz a Végzethez, alig várod, hogy beteljesítsük – duruzsolja, de érezhetően csak viccelődik velem. Megvető pillantást kap érte, ettől már lehervad a mosolya. – Most haragszol?
Nem felelek, hanem továbbindulok. A következő elágazásnál azonban dermedten meredek a falra. Lehetetlen.
– Mi a baj?
– Ezt a jelet én hagytam – mondom. Végigsimítok a bevágáson, és visszanézek a másik irányba. – Több fény kéne.
– Kívánságod parancs.
Rhys tüze egy szempillantás alatt bevilágítja a mögöttünk lévő szakaszt. Bár alig haladtunk az előző válaszút óta, nyoma sincs, ameddig ellátunk. Elindulok visszafelé, mert ennek az egésznek semmi értelme. Nem volt kanyar, nem érhet össze a két irány. Már szaladok, de továbbra is egyenes az egész. A Rhys által annyira emlegetett nyugalmam kezd szertefoszlani.
– Mi ez a hely?
Rhys közel simul hozzám, de amikor le akarom rázni magamról, megszólal.
– Szerintem időalagútban vagyunk – suttogja annyira halkan, hogy alig hallom meg. – És szerintem él, úgyhogy halkan.
A lehelete bizsergeti a bőröm. A keze a derekamra simul, hirtelen nem tudom eldönteni, ez egy újabb kísérlet-e arra, hogy szórakozzon, de félek ellökni. A vállamra támasztja az állát, a nyakamba szuszog. Megmoccanni sem merek.
– Csak legendákat hallottam róla. – A hangja továbbra is nehezen kivehető, koncentrálnom kell rá. – Aki betéved, nem nagyon ér ki.
Lehunyom a szemem. Számítottam rá, hogy nem lesz egyszerű ez a kaland, de ilyesmitől eddig nem tartottam. Teljesen tanácstalan vagyok, és ami a legijesztőbb, Rhys is.
– Ne haragudj, hogy belerángattalak – mondja kicsit emberibb hangerőn. Úgy tűnik, ebben már nem lát veszélyt, hogy valaki meghallhatja. Bár, ha ez egy időalagút, biztosan nem a fülével érzékel. – Azt sem értem, egyáltalán honnan tudtad, hol keress.
A felismerés majdnem lever a lábamról. Eltávolodom Rhystől, kell egy kis józanság, hogy át tudjam gondolni.
– Mi…
– Csend! – szólok rá, és meglepetésemre azonnal elhallgat. Legutóbb nem én hívtam elő a kristálygömböt, nem tartom valószínűnek, hogy tudatosan sikerülni fog, de utálnám nem megpróbálni. Kitárom a tenyerem, az örvény pedig azonnal megjelenik. A hópelyhek tánca túllép rajtam, kettőnk között száguld, hosszú ideig semmilyen alakot nem vesz fel. Hiába az intenzitása, kezdem feladni, hogy ez bárhová vezet minket. Aztán a falba fúródik, de még mielőtt felfognám a látványt, Rhys megragadja a karom, és kiránt a jégkapun, amit akaratomon kívül nyitottam. Szerencsém, hogy így tesz, mert azonnal összezárul mögöttünk.
– A bánatba!
A földön találom magam, Rhys felettem, befogja a szám. A szeme vörösen izzik, meg mernék rá esküdni, hogy rettegést érzek rajta.
– Ha élni akarsz, maradj nyugton!