6.

Valaki szorosan befogja a szám. A rémület kiránt az álomból, automatikusan nyitom ki a szemem. Rhys felettem guggol, az ajka elé teszi az ujját, jelezve, hogy maradjak csendben. Aztán kifelé mutat, és ha azt hittem, eddig ijedt voltam, hát tévedtem.
– Sárkány? – formálom inkább a számmal, mint a hangommal. Rhys bólint.
– Még azelőtt akartam kelni, hogy visszatérnek a fészkükbe – suttogja. – Általában rosszul alszom, most viszont nem tudom, mi történt.
Felegyenesedik, kifelé bámul, ennyire tanácstalannak még nem láttam.
– Meg fog támadni? – kérdezem.
– Ha ez az ő barlangja? Persze – válaszolja. A falhoz lapul, követem a példáját. Aztán megrázza a fejét. – Úgyis érzi a szagunkat, ezért nem jön be. Megzavartuk vele – magyarázza. Közelebb óvatoskodom a bejárathoz, és letérdelek. Amikor hátranézek Rhysre, értetlenül pislog rám, mintha legalábbis megőrültem volna. Megfagyasztom egy ponton a talajt. Tanácstalanul széttárja a karját, jelezve, hogy fogalma sincs, jó ötlet-e. Nekem épp nincs jobb, szóval megpróbálkozom vele. Vékony út siklik végig tőlem kiindulva a bejáratig. Odakintről olyan hang érkezik feleletként, hogy beleborzongok.
– Hagyd! – Rhys talpra ránt. – Ha bezárod magunkat, az sem a legjobb ötlet.
– Neked van jobb?
– Meddig bírod tartani egy sárkány lángjával szemben?
Ez az érv hatásosnak bizonyul, meggyőz vele, hogy tényleg elvetemült gondolat volt. Odakintről viszont döngő léptek közelednek, szárnysuhogást hallok. Életemben nem féltem még ennyire. Remegni kezdek, a jég felfelé kúszik rajtam. Ilyet még sosem csinált, olyan, mintha meg akarna védeni.
– Mit csinálsz?
– Nem szándékos – suttogom vissza. A jég már a vállamig ér, de nem tudom, mit csináljak vele. Rhys megragadja a karom, hogy rá figyeljek.
– Képes vagy húzni egy falat, ami elrejt minket? És ezt nagyon gyorsan?
Fogalmam sincs, legalábbis szívem szerint ezt mondanám, de nem vesztegetem vele az időt. Irányítani próbálom a jeget, először nehezen sikerül, mert megzavarja a koncentrációm a zaj, amit a sárkány csinál. Rhys azonban átölel, lágyan simogat, mintha ráérezne, mivel tud segíteni. A jelenléte tényleg megnyugtat. A jégpáncél pont időben szilárdul meg, de mivel átlátszó, még látom mögötte a belépő sárkányt. Remélem, ő nem lát minket. Amennyire tudom, vastagítom közöttünk a réteget, de a varázslat túl sok nekem, nem szoktam ennyi energiát hirtelen használni. Szédülök. Rhys tart, aztán csendesen osonva húzni kezd a kijárat felé. Kapaszkodom belé, elképesztően fáradt vagyok, alig bírok koncentrálni arra, hová lépek. A megrúgott kavics visszhangot ver. Rhys visszafordul felém, az arcán hitetlenség. Nincs időm bocsánatot kérni.
Érzem, ahogy a láng belecsap a jégfalba. Megremeg, automatikus próbálom visszaverni a támadást, de kevés vagyok hozzá. A védelem kitart, én viszont összerogyok a fáradtságtól. Rhys ujjai végigcirógatják az arcomat, a száját az enyémre nyomja.
– Segíts irányítani – kéri. Fogalmam sincs, mit vár, de amikor kinyitom a szemem, látom, hogy a másik tenyere a jégre simul. Meg tudja tartani a varázslatom.
Hamar legyűröm a döbbenetem. Ketten képesek vagyunk stabil burkot képezni a sárkány és köztünk, de ez minden. Rhys lerogy mellém a földre.
– Azt hiszem, majd este osonunk ki – súgja fáradtan. Elmosolyodom, másra nem vagyok képes. A vállának dőlök, pihenni próbálok.
Rhys hangjára eszmélek. Kicsit meg is ráz, hirtelen ötletem sincs, hol vagyok. Kiegyenesedem ültömben, és felmérem a terepet. Az előttünk tornyosuló jégfal olvad, de kitart. A túloldalról nincs különösebb zaj, legalábbis elsőre nem tűnik fel, aztán szertefoszlik a reményem. A sárkány sajnos nem ment sehová.
– Kicsit muszáj nekem is aludnom – mondja Rhys halkan. Bólintok, a hátamat a sziklának vetve próbálok ébren maradni. Rhys nemes egyszerűséggel az ölembe hajtja a fejét, és leint, amikor meg akarok szólalni. Kicsit zavarban van, amit elsőre nem tudok hová tenni.
– Kell a testmeleg – vallja be. – Nagyon hideg van.
Nekem fel sem tűnt, ameddig fel nem hívta rá a figyelmem. A jégburok vastag, ráadásul a mögöttünk lévő szikla is hűvös. Engem nem visel meg, bár mielőtt találkoztam Rhysszel, egyébként is bírtam a fagyot, hiszen abból merítem az erőm. Ő viszont… neki igazi csapás lehet most itt.
Azt hiszem, egyedül a büszkesége tartja vissza attól, hogy jobban rám tekeredjen. Vacog, és bár ráterítem a köpenyem, nem sokat segítek vele.
– Valamikor el kell aludnia ennek a dögnek – motyogja álmosan. – Sötétedés előtt ki kell jutnunk.
Az ujjaimat a hajába merítem, simogatom, hallgatom a szuszogását. A szemhéjam nehéz, de tudom, hogy most nekem kell őrködnöm. A gyér fény sem segít, de be kell érnem ennyivel. Örülök neki, hogy a sárkány feladta a támadást, eszem ágában sincs provokálni. Jobb híján emlékekkel szórakoztatom magam, felidézem a teljes kalandot, amit átéltem Rhys oldalán. Jeleket keresek, bár magam sem tudom, mire. Egyszerűen elfog az érzés, hogy valamit elmulasztottam észrevenni.
Egy ideje semmi zajt nem hallok. Csak tippelni tudom, mennyi idő telt el, de még biztosan messze van az este. Talán dél felé járhatunk. Csalóka idebent.
Elunom magam. Azon gondolkodom, hogyan deríthetném ki, a sárkány alszik-e. Vajon tudja tettetni? Nem sokat tudok róluk, mivel nem sejtettem, hogy valaha is találkozom eggyel. Óvatosan mozdulok, hogy fel ne keltsem Rhyst. Az ujjaim a jégfalnak érintem, próbálom behatárolni, átérezni, a magamévá tenni újra úgy, hogy közben stabil maradjon. Az olvadó víz útját követem a belső látásommal. A tócsa tükörré formálódik, bár az élmény fájdalmas számomra. Még sosem csináltam ilyet.
Percekig úgy érzem, mintha megvakultam volna. Amikor ismét kitisztul a látásom, felkeltem Rhyst. Még szorosabban simul hozzám, amint magához tér, a nyakamhoz fúrja az arcát. Teljesen átfagyott.
– Hm?
– Alszik.
– Honnan tudod? – kérdezi. Elmesélem neki az iménti élményem, mire aprót bólint. Majdnem felkiáltok meglepetésemben, amikor minden figyelmeztetés nélkül a felsőm alá dugja a kezét. Megnyalja a bőröm, a szája reszket.
– Mit művelsz?
– Ugye nincs szüzességi fogadalmatok, vagy ilyesmi? – leheli a fülembe. Elönt a pánik, dermedten ücsörgök, nem tiltakozom, pedig egyre jobban rám mászik.
– Tessék? – préselem ki végül magamból. A keze megindul lefelé a hasamon, miközben megpróbál a földre dönteni.
– Nem bírom. Képtelen vagyok felmelegedni – suttogja. Érzem a kétségbeesését, de ez nem csökkenteni az enyémet. Eltolom magamtól.
– Komolyan olyan energiákat szeretnél felszabadítani, amit nem biztos, hogy irányítani tudunk?
Távolabb húzódik, kicsire összehúzza magát, megállás nélkül reszket. Fogalmam sincs, mit tehetnék érte, de az biztos, hogy így nem…
Lenyelem a büszkeségem. Kifűzöm a pántot a felsőmön, és közelebb merészkedem hozzá. Felemeli a fejét a karjáról, döbbenten pislog rám. Az ölébe mászom, kicsatolom az ő ruháján is a pántokat. Igyekszem nem mutatni, mennyire megdobja a szívverésem, ahogy a meztelen felsőteste feltárul előttem. Bár nevetséges, mert úgyis érezni fogja.
Megcsókolom. A bőrünk összeér, forróság árad szét bennem. Rhys átölel, szorosan tart, közben falja a szám, és bár félek, hogyan ér véget mindez, engedem, hogy azt csináljon velem, amit akar. Amire szüksége van…
Úgy érzem, lángolok. Rhys keze végigsimít a hátamon, belopódzik a vállaimon függő ruhám alá, gyúrja az izmaim, majd lejjebb kalandozik. Nem kapok levegőt, pedig tudom, hogy nem szabad zihálnom, nem hangoskodhatok. A csókunk vad, mámorító, nem vagyok benne biztos, hogy ép ésszel kibírnám, ha ennél tovább mennénk…
Rhys a homlokomnak támasztja az övét. Nem nyitom ki a szemem, nem tudnám most állni a tekintetét. A kezei immár lágyan simítanak.
– Sokkal jobb – súgja az ajkamra, mielőtt még egy csókot lopna. Le akarok mászni róla, de nem enged még. Hát, már nem fázik, az egyszer biztos.
– Mennünk kellene.
– Tudom.
Zavarban vagyok, amikor megigazítom a ruhám. Rhys villámgyorsan végez, figyeli, ahogy összeszedem a csomagom, és újra magamra csatolom. Kerülöm a tekintetét.
Gond nélkül jutunk el a barlang bejáratáig. Továbbra sincs a másik oldalról semmi mozgás, mégis félve bukkanunk ki, és még méterekkel később is igyekszünk nesztelenek lenni. Bízom benne, hogy Rhys ismeri az utat, mert nagyon határozottan halad előre. Mégis legalább egy óra, mire elhiszem, hogy valóban megmenekültünk.


Az utunk további része meglepően eseménytelenül zajlik. Rhys a tájról mesél nekem, vagy a hozzá kapcsolódó kalandjairól. Meg kell állapítanom, nem az a fajta, aki sokat unatkozna. Folyton úton van, csatangol, olyan helyeket jár be, ahová sokan nem is merészkednének. Nálunk legalábbis biztosan nem akadna jelentkező. Szinte sajnálom, amikor a falum határához érünk.
– Dorian!
Tetszik, ahogy kiejti a nevem. Talán háromszor, ha használta már, nem tudom megunni. Megfordulok, de szinte azonnal magához húz, a számra nyomja a sajátját, mielőtt rájönnék, mire készül. Erre a búcsúra nem számítottam, de eszemben sincs tiltakozni.
– Csak nem azt akarod sugallni, hogy hiányozni fogok? – kérdezem mosolyogva, amikor elenged. Nevetni kezd.
– Csak szeretnéd! Inkább én neked, nem igaz?
Fején találta a szöget, de ezúttal kevesebb a gúny a hangjában.
– Nem vagy te egy kicsit beképzelt?
– Nem. Ellenállhatatlan vagyok.
Mindezt olyan határozottsággal állítja, hogy fel kellene bosszantanom magam, de képtelen vagyok rá. Elkap az emlék, ahogyan ölelt a barlangban, a gondolat, hogy a veszély ellenére bármit megengedtem volna neki. Mégsem vagyok képes szégyent érezni.
– Nekem hiányozni fogsz – jelentem ki annak ellenére, ahogyan viselkedik. Ellágyul az arca, ha volt is még csípős megjegyzése, nem mondja ki.
– Jó, talán te is nekem. Egy kicsit – vallja be, aztán elvigyorodik. – És hogy tetszett az első sárkányod?
– Megcsodálni nem igazán volt módom.
Kicsit azért sajnálom. Rengeteg legendát és történetet olvastam róluk, amikor viszont testközelbe kerültem eggyel, az egyetlen, amire gondoltam, a menekülés.
– Legközelebb elviszlek sárkánylesre.
– Szóval lesz legközelebb?
Ezzel megfogom. Megvakarja a tarkóját, és a messzeségbe mered egy pillanatra.
– Nem hiszem, hogy el tudnánk kerülni egymást.
Zavar a megfogalmazás. Csalódottságot érzek, pedig biztos vagyok abban, hogy nem megbántani akart. Képtelen beletörődni a megmásíthatatlanba. Egy évvel ezelőtt még meg tudtam volna érteni, de most már nem.
– Megpróbálhatod, ha nagyon szeretnéd.
A hangom hideg, meglepetten fordul vissza felém. Megrázza a fejét.
– Nem szeretném – ismeri el.
Látszik, hogy nincs búcsúkhoz szokva. Hezitál, menne is és maradna is, fogalma sincs, hogyan viselkedjen. Kénytelen vagyok én elindulni elsőként, pedig pont ugyanannyira nem akarok, mint ő.
– Legközelebb – suttogom. Meghallja.
– Legközelebb – feleli. A mosolyát viszem magammal, amikor hátat fordítok. A lépteim határozottabbak, mint én. Én vissza szeretnék fordulni…
Lefekszem a domboldalon a fűbe. Itt találkoztunk először, bár akkor még nem sejtettem ennek a jelentőségét. Néha nem értem a Végzet dolgait. Semmi jelét nem adta, hogy közünk lenne egymáshoz, azt kivéve, hogy beleszédültem a tekintetébe. Miért nem korábbi időpontot láttak a sorsomban, ha már akkor találkoztunk?
– Hát te megkerültél?
Matteo hangjára összerezzenek. Leül mellém, kíváncsian néz rám, várom a kérdésáradatát, de meglepetésemre nem faggat.
– Azt hittem, hétpecsétes titok lesz, hogy eltűntem – vallom be, erre felnevet.
– A szakács fia vagyok. Hamarabb tudom, mi van veled, mint az anyád. Szóval, merre jártál?
Elmosolyodom. Valóban jól mondja, mindig minden apró-cseprő dolgomat ismerte. Furcsa ez a távolság, ami közénk költözött. Szívesen elmesélném neki azt a rengeteg élményt, amiben részem volt, de nem tudom rávenni magam. Nem értem az okát, de amikor belekezdenék, mintha fagy költözne a nyelvemre, elnémulok tőle.
Az arcát lesem. A haja megint rövid, markánsabbá válnak tőle a vonásai. Fel sem tűnt, mikor lett ennyire férfias, mikor változott meg az alakja. A hangja is mélyebb, és nem tudom, miért nem vettem észre. Az elmúlt hónapokban annyira befelé figyeltem, hogy kívülre mintha megvakultam volna.
– Nagyon dühösek? – kérdem félve.
– Tajtékzanak. Senki sem tud semmit. Pletykákat hallottunk, hogy a határ közelében láttak.
Rám pillant, talán magyarázatra vár, én viszont felkelek. Ideje szembe néznem a következményekkel. Minél előbb, annál jobb. Az idő csak okot ad arra, hogy minden rosszabbra forduljon.
Eljátszom a gondolattal, hogy a bejáratot használom, de ha a szolgák látnak előbb, azzal talán elrontom. Beosonok a rejtekfolyosón, leoldom magamról a köpenyt, elteszem szem elől azokat a dolgokat, amik az utazásra emlékeztetnek. Apróság, de tudom, hogy bosszantaná őket a látványuk. Odakint még a csizmámat is lepucoltam kicsit, nehogy olyan nyomokat találjanak rajta, amikről nem akarok beszélni. Igazság szerint nagyon keveset szeretnék csak elárulni.
Alig szedem rendbe magam, amikor kivágódik az ajtóm. Anyám lép be rajta, a tekintete nem sok jót ígér. Most azonban nem húzom meg magam. Türelmesen kivárom, amíg rám zúdítja a haragját, akaratlanul arra gondolok, mit lehetne kezdeni ennyi indulattal. Aztán elcsitul, várja a magyarázatom, én pedig úgy hazudok, mint a vízfolyás. A bezártságra panaszkodom, arra, hogy mindenki ellenségnek tekint. Fogalmam sincs, mennyit hisz el belőle. Amikor magamra hagy, fásultan roskadok a székre.
Nagyon vágyom egy alapos mosdásra. Nyakig merülök a fürdőben, épphogy végzek, amikor ismét nyílik az ajtóm. Ezúttal szelíden, megfontoltan, oda sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, ki érkezett.
Nagyanyám már a pillantásával vádol. Nem úgy, ahogy anyám, ő csendben teszi. Amikor viszont megszólal, a hazugságaim úgy dőlnek össze, mint egy kártyavár.
– Szerelmes vagy?
Lehunyom a szemem. Felesleges lenne bármit tagadnom, mert ezek szerint minden tud. Lassan bólintok.
– Azt hiszem.
Sokáig nem szól semmit. Megőrjít ez a csend, mégsem merem sürgetni. Felkel mellőlem, és ahogy visszanéz rám, az sok mindent elárul. Szán engem.
– A Végzet veled különösen kegyetlen, fiam.
Bámulom a csukódó ajtót, és próbálom értelmezni a szavait. Az az érzésem, figyelmeztetés. Csak azt nem tudom, mire.