Tavasz 4. fejezet - Hajnalösvény

dec. 08	Tavasz 4. fejezet
	Írta Ariana

4.

Az egész rettentő kínos volt. Miután beengedte Ármint, csak álltak csendben, egymással szemben. Ő kerülte a fiú tekintetét, de amikor végre összeszedte a bátorságát, és felnézett, rájött, hogy Ármin ugyanúgy a padlót bámulja. Ettől még inkább rosszul érezte magát. Eszébe jutott, amikor a fiú utoljára nála járt, és ő akkor nyilvánvalóan összetört valamit benne. Sőt, talán mindkettőjükben.
– Szóval… – kezdett bele, de a lendület nem igazán vitte előre, úgy kellett erőltetnie a folytatást. – Nem nagyon van ötletem, hogyan lehetne jól kijönni ebből a lehetetlen helyzetből.
Ármin felpillantott rá. Az arca annyi mindent tükrözött egyszerre, hogy Dávid képtelen volt olvasni benne, rákérdezni pedig nem mert. A fiú végül vállat vont, de Dávid sejtette, hogy a lazaság csupán megjátszott. Ismerte már Ármint annyira, hogy tudja, mennyire lelkis, és nem hitte, hogy ez pár hónap alatt megváltozott volna.
– Mit vársz tőlem, én oldjam meg?
Ármin szavaiban él lapult, Dávid majdnem felszisszent, mintha megvágták volna. Sosem értette, hogy képes a fiú egy-egy aprósággal ilyen hatást elérni nála.
– Nem mondtam ilyet.
– Körülbelül ez volt az értelme. Ha tőlem várod a válaszokat, akkor ki kell ábrándítsalak.
Dávid bólintott. Engedte, hogy a csend újra hosszúra nyúljon köztük, Ármin ingerült sóhaja döbbentette rá, hogy minél tovább húzzák a beszélgetést, annál rosszabb lesz. A következő mondat hamarabb csúszott ki a száján, mintsem átgondolta volna.
– Szakítsak vele?
Ármin testtartása megváltozott, Dávid már ebből érezte, mekkorát hibázott. A fiúról messziről látszott, hogy mennyire dühbe gurult, de amikor kitört a vihar, Dávid igyekezett kicsire összehúzni magát.
– Mekkora szemét vagy, hogy ezt megkérdezted! Komolyan nekem kellene dönteni?!
– Ne haragudj! – vágta rá Dávid, mielőtt Ármin a mondat végére ért volna. A fiú aprót nevetett, majd kifújta magát, és úgy bámult rá, mintha nem hinné el, amit mondott. Hirtelen Dávid sem értette saját magát. – Sajnálom, nem így akartam – tette hozzá, bár fogalma sem volt, javít-e ez bármit. Ármin anélkül, hogy hellyel kínálta volna, leült az asztalnál, és rátámaszkodva az asztallapot bámulta. Dávid hirtelen mintha visszacsöppent volna egy korábbi időpontra, arra a pillanatra, amikor elküldte őt.
– Eszembe sem jutott volna, hogy így bukkansz fel ismét – szólalt meg a fiú, nyilvánvalóvá téve, hogy ugyanarra gondolnak. – Már kezdtem túljutni rajtad. – A tekintete megtalálta Dávidét. – Igen, tudom, hogy azt ígértem, nem veszem komolyan. Talán így lett volna, ha… – Ármin elakadt, elnyomott egy mosolyt, ami minden vidámságot nélkülözött. – Ha mondjuk nem úgy viselkedsz, hogy komolyan vegyem.
Dávid úgy érezte, mintha mellbe vágná a vád. Nem tudott semmit felhozni mentségére, hiszen a fiúnak igaza volt. Pont attól ijedt meg, hogy egy idő után várta a találkozásokat, hiányolta Ármint, ha pár napig nem láthatta, és amikor már majdnem arra vetemedett, hogy elkérje a számát, megrettent.
– Sajnálom – ismételte magát, de ennél többre nem futotta. Ármin teljesen nyilvánvalóan nem elégedett meg a válasszal, a dühösen összepréselt szája legalábbis erről árulkodott.
– Legalább… – Ármin megint elakadt, de ez nagyon bosszanthatta, mert amikor újult erővel nekifutott a mondatnak, ismét mérgesnek tűnt. – Jól szórakoztál, hm? Az voltam? Szórakozás? Vagy legalább éreztél valamit, akár halványan, irántam?
Dávid az asztalnak dőlt. Így, hogy nem fordult teljes testével a fiú felé, kicsit könnyebben boldogult. Igaz, abban nem volt biztos, mit is feleljen erre, az őszinteség pont olyan ingoványosnak látszott jelenlegi helyzetben, mint a hazugság. Végül úgy döntött, hárít.
– Számít ez?
Ármin elmosolyodott.
– Azt hiszem, ez egyértelmű volt – motyogta maga elé, majd felsóhajtott. – Anyámmal is szórakozol? Mert azt már nem hagyom szó nélkül.
– Dehogyis! – csattant Dávid. Most már ő is mérges volt, leginkább magára, amiért Ármin rossz következtetést vonhatott le a szavaiból. Kihúzta a széket a fiúval szemben, és úgy döntött, tényleg ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Duplán tartozik Árminnal ennyivel.
Aztán csak cserben hagyta a lendület.
– A francba – suttogta. Ármin kezét figyelte, ami karnyújtásnyira feküdt tőle, az ujjait összeakasztotta, rá várt, valami értelmes magyarázatra, megoldásra, ő pedig úgy viselkedett, mint egy zavarodott kölyök. Ez a gondolat elégnek bizonyult, hogy végre összeszedje magát. – Nem, nem szórakoztam – kezdett bele lassan, vontatottan, minden szót megrágva, nehogy elronthassa megint. – Ahogy most sem.
– Akkor miért?
Ármin hangja megremegett. Dávid önkéntelen mozdulattal nyúlt ki, fogta meg a fiú kezét, Ármin azonban elrántotta. Dávidban ekkor tudatosult, mit művel.
– Lassan négy hónapja tart édesanyáddal. Körülbelül két héttel azután találkoztam vele, hogy… szóval miután köztünk véget ért – fejezte be sután, mert nem tudta, hogyan fogalmazhatná meg másképp. Hiszen ő maga közölte, hogy együtt sem voltak soha Árminnal. – Csilla ragaszkodott hozzá, hogy ilyen rövid idő után bemutasson nektek. Azzal indokolta, hogy ha nem jövünk ki, ne pazaroljuk egymás idejét. Nem egy elveszett nő – mesélte óvatosan. Ármin bólintott, de továbbra sem nézett rá, a kezét dörzsölte, ott, ahol az előbb ő hozzáért.
– Szereted?
Ármin hangja halk volt, szinte alig hallható. Ha Dávid eddig nem sejtette volna, hogy a fiú még mindig szerelmes belé, most már mérget vett volna rá. Ez tovább bonyolította az egészet.
– Azt hiszem, ezt egyelőre egyikünk sem veszi túl komolyan – válaszolta. Ármin hosszan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt, Dávid azonban most érezte csak a pánik előszelét. Minden ugyanabba az irányba terelte, érezte, hogy nincs más lehetőség. – Szerintem így nincs is jövője köztünk.
Ármin felkapta a fejét. A tekintetében rémület csillogott.
– Szakítasz vele? – kérdezte. – És az én hibám lesz? Csodás – hadarta, majd megrázta a fejét. – Elég sokszor átvágták már, apámmal az élen. Majd… megemésztem, jó? Nem az ő hibája.
– Ármin. – A fiú lehunyta a szemét, amint Dávid kiejtette a száján a nevét. – Komolyan úgy gondolod, nem jönne rá egy idő után? Lehet, hogy te tudsz tettetni, én nem.
– Hát pedig profi vagy benne! – vágta rá a fiú, és felpattant az asztaltól. Dávid követte a példáját. – Járok egyet, jó? Utána visszajövök, amint képes vagyok minimálisan uralkodni magamon.
Dávid esetlenül figyelte, ahogy Ármin magára hagyja. Bízott benne, hogy tényleg visszajön.

– Legutóbb arról volt szó, ennyi és nem több.
Dávid szíve szerint be sem engedte volna Ármint az ajtón, de nem a lépcsőházban akarta intézni a dolgot. Arra gondolt, talán nem fejezte ki magát egyértelműen legutóbb. Lehet, hogy úgy kellett volna mondani a „ne vedd komolyan helyett”, hogy „több alkalom nem lesz”.
– Mikor? – A fiú szemöldöke kérdőn felívelt, Dávid pedig teljesen biztos volt abban, hogy tényleg elrontotta. – Azt mondtad, ne vegyem komolyan. Ez számban mérhető?
Dávid éppen valami frappánson törte a fejét, de az utolsó mondat meglepetésként érte, akaratlanul felnevetett. Ármin is elmosolyodott, vidáman, a szemében azonban ott csillogott a vágy, és Dávid arra gondolt, hogy… voltaképp…
Ármin egyébként sem az a típus volt, aki sokáig hagyta elveszni a saját világában. Mire a férfi észbe kapott, már közel simult hozzá, az ajkukat két centi választhatta el.
– Tényleg lépjek le? Jobban is alakulhatna az esténk.
Dávidnak el kellett ismernie, Ármin ösztönösen jól értett a csábításhoz. Nem is bírt nemet mondani, a következő mozdulattal magához húzta a fiút, és nem különösebben érdekelte, hogy elvesztette a csatát. Még belefért. Ahogy belefért a szex után lustán egymás mellett heverészés, a kellemes beszélgetés, a közben elcsattanó csókok és érzéki vagy kedveskedő simogatások. A türelme később ért véget, amikor Ármin azzal hozakodott elő, hogy valamikor nála aludna. A vészharang nem csupán megkondult, hanem folyamatosan, fülsiketítően szólt.
– Arról ne is álmodj.
Ármin felkönyökölt mellette, meglepetten fürkészte az arcát.
– Miért ne?
Dávid felkelt az ágyból, a ruháéiért nyúlt, és Árminnak is odadobta az övét. Közben igyekezett összeszedni a fiú által szétzilált gondolatokat, bár nem akaródzott elrontani az estét. Mégis szeretett volna tiszta vizet önteni a pohárba, mielőtt nagyon félreértenék egymást.
– Nem tudom, egyértelmű-e, de nem akarok kapcsolatot. Egymásnál alvás, szerelmes üzenetek és mozi kizárva. Így már felfogtad?
Tudta, hogy bunkó, szándékosan volt az, arra viszont nem számított, hogy a fiú tényleg felöltözik, majd úgy megy el mellette, mintha soha többé szóra sem méltatná. Ettől teljesen elbizonytalanodott, mert kirohanást várt, nem néma beletörődést.
– Most… – kezdett bele elveszetten, mire Ármin visszafordult hozzá.
– Járok egyet, utána beszélgetünk. Addig dolgozd ki a feltételrendszeredet, nehogy meglepődjek megint, és nem lesz gond.
Dávid úgy álldogált a hálószoba közepén, mint akit pofon vágtak. Mire Ármin körülbelül fél óra múlva visszajött hozzá, még mindig nem volt ura a saját érzelmeinek.

Előző

Következő