Tavasz 5. fejezet - Hajnalösvény

dec. 08	Tavasz 5. fejezet
	Írta Ariana

5.

Ármin leült a megállóban, és a kezébe temette az arcát. Dávid közelében hajlamos volt nagyon elveszíteni a fejét, de ezúttal a meggondolatlansága nem csak kettejükre hathatott ki. Gyűlölte a helyzetet, amibe csöppent.
Eljátszott a gondolattal, hogy inkább hazamegy, és mindent bevall az anyjának. Hónapok óta húzta, mindig talált okot a halasztásra, bár pontosan tudta, hogy könnyebb semmiképp sem lesz. Egyébként sem úgy ismerte az anyját, mint akinek az ilyesmi problémát jelentene, ennek ellenére félt. Meg akarta spórolni a kínos faggatózást, a zavart, hogy nem lányokról kell őt faggatni, és úgy általában minden ehhez kapcsolódót. Egyszerűen csak bent akarta tartani a titkot, mélyen a szívében. Az unokatestvéreinek könnyebb volt elmondani, Geri már előtte folyamatosan nyaggatta, szinte provokálta, hogy elismerje végre. Igaz, ő úgy ismerte, mint saját magát.
A legnehezebb az volt, hogy irigyelte az anyját. Neki eszébe sem jutott bemutatni Dávidot, akkor sem tette volna, ha a férfi nem zárkózik el a kapcsolattól. Erre az anyja megtehette, hivatalosan maga mellett tudhatta, neki nem mondta, hogy sosem lehetnek együtt…
Ármin mélyet sóhajtott. Amint a gondolat végére ért, még jobban szégyellte magát. Hiszen az anyukája megérdemli a boldogságot, talán még azon az áron is, hogy ő szenved…
Felnevetett. Ha jobban belegondolt, Dávid az egyik utolsó lett volna, akit az anyjának szán. Azok után, ahogy vele bánt? Nem akarta az anyja közelében tudni.
Túl sok érzelem váltakozott benne. Hosszú percekbe telt, míg megnyugodott, csak azt követően ment vissza. Dávid szinte azonnal ajtót nyitott, mintha csak azt várta volna, mikor kopog be ismét. Lehet, hogy így is volt.
– A szülinapját nem rontod el – jelentette ki a fiú határozottan. – Szerdán akarja tartani, és bár nem mondta, te is hivatalos vagy, ugye?
– Igen – felelte Dávid magához képest is csendesen. Ármin bólintott.
– Jó. Utána következő hétvégén szakítasz vele, és azt is elfelejted, hogy a világon vagyunk.
Dávid arca mindent megért. A férfi olyan megrökönyödve bámult rá, hogy Ármin majdnem felnevetett. Pedig nem érzett elégtételt, eszébe sem jutott megbántani Dávidot. Csak az járt az eszében, hogy kevésbé fájjon, neki is és az anyjának is. Még mindig élénken emlékezett rá, mennyire mélyen tud sebezni a férfi, talán akaratán kívül.
– Értem – préselte ki magából Dávid, de a tekintetét kerülte. – Van… bármi más?
Ármin hosszan elmerengett, majd nemet intett.
– Nem akarom, hogy tudja, mi volt köztünk.
– Tisztában van vele, hogy… – kezdett bele Dávid, Ármin azonban türelmetlenül félbeszakította.
– Nem, és kérlek, ezt tartsd tiszteletben.
– Rendben.
Ármin sarkon fordult, és a kilincsért nyúlt, az ujjait szinte égette a fém. Meg akart fordulni. El akart búcsúzni, ahogyan rég. Forró csókkal, vad ígérettel.
Feltépte az ajtót, lerohant a lépcsőn. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, mintha minden másodperc számított volna, könnyebbé tette volna a bensőjét, pedig nem így volt, sőt voltaképp minden lépéssel nehezebb lett a lába, az érzelmek ólomsúlyként csüngtek rajta, nem tudta őket lerázni. Hiába akart szabadulni a szívére tekeredett béklyótól, az minden vergődéssel erősebben szorította.
– Váó, most már nem is kopogsz?
Geri nem tűnt meglepettnek, inkább érdeklődőnek, Ármin azonban csak leroskadt az ágyra, és feldúltan meredt maga elé, a szavak cserben hagyták. Az unokatesója egy darabig hagyta, hadd győzedelmeskedjen rajta az agónia, aztán leült mellé, és a combjával megbökte az övét.
– Na, mi volt?
– Katasztrófa.
A szó súlyként gördült le a nyelvéről, mégsem lett tőle könnyebb. Ármin tudta, hogy folytatnia kéne, elmesélni, mi történt, holott emlékezni sem akart rá. Pedig az ő hülyesége miatt most napokig kerülgetheti az anyját, nehogy kicsússzon a száján az igazság.
– Ennél kicsit bővebben?
– Szakítani fog anyával – felelte Ármin nem túl lelkesen, bár maga sem értette pontosan, mit sajnál leginkább. Hiszen ha magába nézett, valahol mélyen arra vágyott, hogy bármilyen körülmények között, de újra találkozzanak. Arra gondolt, hogy a sorsnak morbid humora van.
– Na, legalább gerinces lény – állapította meg Geri, a hangjában csengő elismeréssel vegyes hitetlenkedés viszont felbosszantotta Ármint.
– Megkértem, hogy a szülinapját ne rontsa el, úgyhogy jövő hét végéig legszívesebben hozzád költöznék.
Ármin sóhajtva masszírozta meg a halántékát. Stratégián törte a fejét, hogy tudna addig a lehető legkevesebb időt az anyja közelében tölteni. Beleborzongott, ha arra gondolt, hogy bármikor belefuthat a pár nap alatt Dávidba az otthonában. Ott, ahová ő is vihette volna, ha…
Idáig jutott a gondolatmenetben, mielőtt Geri kirántotta belőle.
– Mondanám, hogy te meghibbantál, de megértem. Csilla már így is rühelli a születésnapját.
– Enyhén fogalmaztál – sóhajtotta Ármin. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Geri felé fordul, és kitartóan bámulja, miközben ő csökönyösen mered a semmibe. Szinte érezte, mi következik, és előre forrt benne a harag.
– Nem történt köztetek semmi?
– De, lenyomtunk három menetet! – csattant fel Ármin. – Az anyám pasija, minek nézel?!
– Jól van már.
A békítés nem ért célt. Ármin megrázta a fejét, aztán felkelt, és köszönés nélkül távozott. Két lépés után megbánta az elrohanást, sőt szíve szerint visszakullogott volna, végül mégsem tette. A hazaút még sosem tartott ennyi ideig, olyan lassúra vette a tempót, amennyire csak lehetett. Úgy tervezte, hogy amint hazaér, ki sem dugja az orrát a szobájából, és ha bárki faggatózna, azt hazudja majd, hogy dolgozatra tanul. A szorgalmára sosem volt panasz, néha csúszott csak be egy-egy rossz jegy, így az alibit működőképesnek találta. Nagyon sokat adott volna érte, ha ezen egy estén elkerülheti az anyját, de a szerencse nem szegődött az ő oldalára. A legalsó lépcsőfok megcsikordult alatta, szinte a vágyott menekülés küszöbén állt, amikor Csilla kiszólt a konyhából.
– Ármin? Bejössz kicsit beszélgetni?
A fiú legyőzötten torpant meg. Az egyik lába félúton a levegőben, miközben ő eljátszott a gondolattal, hogy villámtempóban felszáguld az emeletre, és magára zárja az ajtót. Végül elvetette az ötletet, és bár mintha ólomból lettek volna a tagjai, végül visszafordult.
Az ajtófélfának támaszkodott, erőt kellett vennie magán, hogy az anyjára nézzen, pedig a nő a legkevésbé sem volt hibás semmiért. Ármin úgy érezte, mintha bűnös lenne, mintha a titok, ami a lelkét nyomta, fizikailag is fojtogatná. Attól félt, az arcára van írva, hogy az anyja mindjárt rákérdez…
– Furcsa vagy tegnap óta.
Ármin újra a padlóra szegezte a tekintetét, majd vállat vont. Így könnyebb volt hazudni.
– Miért lennék furcsa? – kérdezte semlegesre csiszolt hangon, igyekezve annyi érdektelenséggel színezni a hangját, amennyivel csak tudta, és talán pont ez árulta el.
– Haragszol rám?
Ármin automatikusan pillantott fel. Csilla elkeseredettnek látszott, Ármin pedig sejtette, hogy félreérti a viselkedését, és fogadni mert volna, mi jár a nő fejében. Szívesen elűzte volna azokat a démonokat, de a saját harca kötötte le az erejét.
– Miért haragudnék?
– Dávid miatt.
Ármin lehunyta a szemét, de szüksége volt néhány másodpercre, hogy felelni bírjon. Örökkévalóságnak tűnt. Az idő hosszúra nyúlt, ólomlábain lassan tipegett az elkerülhetetlen felé.
– Nem értelek.
A szavak égették a száját. Kígyónak érezte magát, egy senkiházinak, miközben álldogált ott, hanyagul dobálva a hazugságokat az embernek, akinek az égvilágon mindent köszönhet. Le akarta harapni a nyelvét.
– Haragszol, amiért túllépek apádon?
– Jaj, anya, ne már! – csattant fel Ármin ingerülten. Ez volt az utolsó, ami eszébe jutott.
– Akkor? Olyan furcsán reagáltál Dávidra. Ez volt az egyik tippem – folytatta Csilla óvatosan, Ármin pedig úgy érezte, mintha a türelme húrja pattanásig feszülne, szakadásra készen.
– Nem haragszom – sóhajtotta. – Szóval megnyugodhatsz. Apa amúgy sem érdemelné meg, hogy haragudjak rád miatta.
Még egy mosolyt is magára erőltetett, az anyja szemébe nézett, igyekezett egyben tartani a félrecsúszó álarcot, egyre kevesebb sikerrel. Szabadulni akart, már épp a tanulásra készült hivatkozni, amikor az anyja meglepte egy újabb kérdéssel.
– Akkor tetszik neked? Ez a baj?
Ármin szíve kihagyott egy dobbanást. Vagy talán nem is tette, de ki kellett volna hagynia, azonnal leállnia, mert erre most végképp nem volt felkészülve. Megnyikkanni sem tudott, olyan erős sokk érte. A lába megroggyant, pár centit arrébb csúszott, miközben támaszkodott, lehorzsolta a karját az ajtófélfa durva fája.
– Tessék?
Meglepte, hogy képes beszélni. A folyamat automatikus volt, nem ő uralta, a hitetlenkedés úgy szökött ki belőle, hogy esélytelen lett volna megállítani. Csilla válaszképp először elmosolyodott.
– Régóta gyanakszom, hogy meleg vagy.
Ármin leblokkolt. Nem tudatosan vágott hátraarcot. Más szituációban biztosan nem hagyja ott így Csillát, amikor végre alkalma adódik rá, hogy őszinte legyen. Csakhogy az elmúlt huszonnégy óra távol állt a normálistól. Egy nap alatt összeomlott körülötte a teljes világ.

– A te szüleid mit szóltak hozzá?
Ármin észlelte, hogy Dávidnak minden izma megfeszül a kérdés hallatán. A férfi karján nyugodott a feje, hirtelen azonban megijedt attól, hogy le fogja lökni magáról, elküldi melegebb éghajlatra, amiért túl messzire merészelt menni, és a magánéletében vájkált, amihez kimondottan semmi köze nem volt. Néhány hosszú másodpercig várta a kitörést, mintha egy vulkánon, és nem puha, lélegző emberi testen heverészett volna. Ám ez elmaradt. Dávid teste elernyedt, engedte, hogy az ölelésében maradjon, mégis az az érzése támadt, mintha kilométerekre sodródtak volna a pillanat varázsától.
– Semmit. Nem tudják.
Ármin érdeklődve könyökölt fel. Mérlegelt, a kíváncsisága zajosan ütközött a félelmeivel, várta, melyik siklik ki. A férfi szájára hajolt, mély, lassú csókot követelt magának, erőt merített a téma folytatásához.
– Miért nem?
Dávid felsóhajtott, azzal a fajta türelmetlenséggel, amiből Ármin pontosan tudta, hogy túlfeszítette a húrt. A férfi kirántotta alóla a karját, lendületből felkelt mellőle, majd a ruháiért nyúlt. Ármin nem lepődött meg, amikor a nadrágja tompán puffant mellette a széttúrt ágyneműn.
– Késő van.
Ármin nem akarta annyiban hagyni. Figyelte, ahogy Dávid magára tornássza az alsóját, a finom anyag rátapadt a bőrére, Ármin pedig nagyot nyelt. Nem vesződött öltözéssel, anyaszült meztelenül simult a férfi hátához, megakasztva a mozdulatban.
– Még van időm.
– Nem baj, indulsz – jelentette ki Dávid, de amikor le akarta rázni magáról, Ármin még szorosabban fonta köré a két karját. – Ármin.
– Régen annyira őszinte voltál velem… – kezdett bele a fiú, Dávid azonban félbeszakította.
– Mielőtt az ágyamba másztál. Azóta megváltoztak a játékszabályok.
Szembefordult Árminnal, a fiú azonban engedte, hogy a játékosság szétáradjon benne, mosolyt fessen az arcára, mire Dávid meglepetten vonta össze a szemöldökét.
– Igazán? És mit játszunk? – Ármin szinte beleolvadt a férfi aurájába, érezte, hogy gyengül az ellenállása a közelségétől, és ezt határtalanul élvezte. – Ki nevet a végént? – Dávid nyakára hajolt, halvány puszikkal színezte a bőrét. – Vagy sakkot? Félsz a patthelyzettől? – susogta, miközben a tenyere a férfi imént visszavett alsója alá csusszant. – Vagy monopoly? Hm? Ettől félsz? Én nem akarlak birtokolni. Annyit adsz magadból, amennyit akarsz.
Lecsapott a férfi szájára, mielőtt megszólalhatott volna. Nem hagyhatta az elutasítást, attól félt, ha most ebbe az irányba lépnek, sosem találnak vissza. Visszahúzta Dávidot az ágyba, fölé kerekedett, a tekintete megtalálta a férfiét, miközben az ujjait a lába közé csúsztatta.
– Szabad? Szoktad így is?
Úgy tűnt, ennyivel elterelte Dávid figyelmét. A férfi olyan hevesen húzta magához és csókolta meg, hogy kétséget sem hagyott afelől, mi a válasz a kérdésére.
Ármin imádta, hogy ő irányítja a tüzet, ami át-átcsapott rajtuk. Azt hitte, azonnal porrá égeti, de nem ez történt, minden mozdulat apró lépést jelentett az elhamvadás felé. Teljesen más élményt nyújtott így, megrészegítette, az önkívület határára sodorta a vágy. Dávid hangos nyögéssel rándult össze alatta, az ő szíve pedig kihagyott egy ütemet, ahogy maga alá temette a kéj. Nem érdekelték a válaszok, legalábbis nem azonnal. A pillanatot akarta, az örökkévalóságig.

Előző

Következő