Tavasz 6. fejezet - Hajnalösvény

dec. 08	Tavasz 6. fejezet
	Írta Ariana

6.

– Hát te?
Dávid abszolút nem tudta hová tenni Ármin megjelenését. A fiú órákkal ezelőtt járt nála, akkor úgy tűnt, többé látni sem akarja. A férfi teljesen összezavarodott, pedig már épp tisztulni kezdett benne a káosz, ami benne dúlt.
– Anyám tudja – motyogta Ármin, és arrébb tolta az ajtóból Dávidot, hogy bemehessen mellette. A férfit tetőtől talpig átjárta a sokk, amint felfogta a fiú mondanivalóját.
– Tessék? Honnan?! – nyögte ki döbbenten. Magában sorra vette, mi árulhatta el őket, de túl sok buktatót talált, egyre jobban hatalmába kerítette a pánik. – Te mondtad el neki?
Ármin némán, értetlenül nézett rá, aztán enyhén, szomorkásan elmosolyodott, mintha teljesen tisztában lenne azzal, mi játszódik le benne. Talán így is volt.
– Nem, nem rólunk tud.
A hangsúly mellbe vágta a férfit, az érzés arra késztette, hogy lehajtsa a fejét, és megeméssze a hallottakat. Sokkal nyugodtabban futott neki újra a dolognak.
– Akkor?
– Rákérdezett, tetszel-e.
Dávid nagyot nyelt. Intett Árminnak, hogy folytassa.
– Először azzal kezdte, apa miatt haragszom-e. Amikor mondtam, hogy nem, akkor megkérdezte, az-e a bajom, hogy tetszel.
Ármin olyan gyorsan hadarta el, hogy Dávid alig értette. Aztán a fiú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, amin délelőtt is üldögélt, és a kezébe tette az arcát. Dávid épphogy megállította magát, mielőtt hozzá lépett volna, hogy vigasztalón átölelje. Az is megijesztette, hogy egyáltalán megfogalmazódott benne a gondolat, és sejtette, hogy Ármin sem reagált volna túl kellemesen.
– Mit feleltél?
Ármin még jobban összehúzta magát, teljesen a kezei mögé rejtette az arcát. Dávid leült vele szemben, de hiába várt, nem történt semmi.
– Ármin.
– Semmit! – tört ki a fiúból. Végre előbújt a tenyere takarásából, de a tekintete kétségbeesésről árulkodott. – Szó nélkül otthagytam – vallotta be, majd halkan hozzátette: – Ez szerinted is magáért beszélt, ugye? Mármint nyilván eszébe sem jutna az igazság, de… hogy magyarázom ki?
A fiú keze a térdén nyugodott, de Dávidnak egészen addig nem tűnt fel, míg a saját ujjai hozzá nem értek. Ármin megrezzent az érintéstől, de ezúttal nem tért ki, Dávid pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek. Le kellett hunynia a szemét, hogy ne kövessen el semmi őrültséget, és ne engedje felszínre azokat az érzéseket, amiket rég eltemetett magában.
– Majd azt hazudod, meglepett – szólalt meg nagy nehezen. Ármin bólintott, ám nem rá figyelt, az ujjaikat nézte, amikor Dávid vissza akarta húzni a kezét, belekapaszkodott. A szájához húzta, csókot lehelt a tenyere belsejére, az arcára simította, mielőtt a szája lejjebb csúszott volna, a csuklóján az erei fölé, óvatosan végigfuttatta a nyelvét a területen. Dávid egyik gyenge pontja, amit ostoba módon felfedett a fiú előtt.
– Ármin! – rivallt rá, mire a fiú megilletődve engedte el. Dávid felpattant, elhátrált, több kísérletet tett rá, hogy megnyugodjon, a hangja azonban még mindig remegett, amikor megszólalt. – A francba! – suttogta. Felszínre engedte benne tomboló indulatokat, Árminra zúdította őket. – Elment az eszed?! Megőrjítesz, kell ez nekünk?
A fiú sebzett tekintete józanította ki. Tett két, hosszú kört a konyhában, már amennyire a négyzetméterek engedték, mielőtt újra nekifutott.
– Nem megyek át szerdán. Csúnyán elárulnám magam, ha a közelemben vagy. Ha Csilla figyel téged, engem is fog, és én nem kockáztatok.
Ármin felnézett rá. A testtartása furcsa volt, nem is feszült, inkább… megadó, esetleg. Dávidot egyszerűen feszélyezte.
– Mit? Mi a kockázat, hm?
Dávidnak kiszáradt a szája. Elfutotta a méreg, és nem érdekelte, milyen mélyre szúr.
– Te és én, mi mindig különbözni fogunk. Dugok férfiakkal, de sosem fognak semmit sem jelenteni. Normális életem lesz.
Látta, hogy Ármin beleremeg az utolsó mondatba, és bármennyire dúlt benne a harag, azonnal megbánta. Egyszerre mozdult a fiúval, elkapta a karját, amikor felpattant.
– Nem úgy… – kezdett volna bele, de Ármin leintette.
– De, pontosan úgy. Gyáva vagy, és bárki mellett kötsz ki, mindig hülyíteni fogod. Őt is, meg magadat is.
Ármin hiába próbálkozott, nem engedte el. Állt a konyha közepén, az ujjai satuként szorultak a fiú karjára, és valami végleg eltört benne.
Nem tudta megmondani, mi történt. Talán a remegése árulta el, de a következő pillanatban Ármin átölelte, ő pedig felszínre engedte évek elnyomott érzelmeit, annak ellenére, hogy nem is emlékezett, mikor sírt utoljára.

– Tehát mostantól nem kérdezhetek?
Ármin lusta köröket írt le Dávid mellkasán, az ujjai szinte égették, ígéreteket rajzoltak a bőrére. A férfiban még mindig égett a vágy, a szavak kevésnek bizonyultak rá, hogy kijózanítsák.
– A magánéletem eddig is tabu volt – felelte. Ármin csalódottnak látszott, a szája megremegett, Dávid pedig azon gondolkodott, szándékosan csinálja-e. Félretette a gondolatot, mert Ármin nem volt játszadozós típus.
– Ha neked sincs benne tapasztalatod, akkor mindegy – sóhajtotta a fiú. Dávidhoz hajolt, hosszú, szenvedélytelen csókba vonta, aztán a nyakához támasztotta a fejét. Hallgatásba burkolóztak, de a csend egy idő után bántotta a férfit, muszáj volt megtörnie.
– Ha a szüleid elfogadóak, akkor tegyél egy próbát. Ha nem, akkor halaszd addig, amíg csak tudod, vagy amíg megállsz a saját lábadon. Vagy akár örökké, ha úgy akarod – mondta. Ármin lassan felemelkedett hozzá, a szemébe nézett.
– Eléggé liberálisok – felelte elmélázva. – Még sincs kedvem hozzá. Már ott megakadok, hogyan kezdjek bele. Ültessem le, hogy be kell vallanom neki valamit? Az olyan… drámai meg körülményes.
– Vagy ha találsz valakit, akit be akarsz mutatni, az megfelelő alkalom lesz.
Ármin szusszant egyet, azzal a fajta mosollyal, amit Dávid nála sosem tudott hová tenni.
– Ez is egy lehetőség.
Dávid arra számított, Ármin nem bírja ki faggatózás nélkül, de amikor percek óta csak feküdtek, végül magától választolt a korábban elhangzott kérdésre.
– Nekem nem fogadnák el, szóval elásott titok marad.
Ármin ujjai az arcára csúsztak, vigasztalón cirógatták, Dávid belemozdult az érintésbe. Megfogta a fiú kezét, csókot lehelt az ujjbegyeire.
– Teljesen biztos?
A fiút valószínűleg felbátorította, hogy megnyílt neki, de Dávid magában sem fedezte fel az előbbi pánikot.
– Teljesen. Egyke vagyok. Apám a katonaságnál van, magas beosztásban, és már azt nehezen viselte, hogy mérnök lettem ahelyett, hogy a nyomában járnék. Egyébként is puhánynak tart, képzelheted, mi lenne, ha kiderülne.
Ármin a bőrére sóhajtott.
– Értem. Anyukád?
– Ő együtt lélegzik apámmal, nem emlékszem rá, hogy valaha saját véleménye lett volna – felelte, aztán lerázta magáról a fiú kezét, Ármin viszont nem engedte felkelni.
– Jól van, ennyi volt, beszéljünk másról – motyogta a nyakába. – Többet nem hozom fel, ígérem. Majd megoldom, ha eljön az ideje.
Dávid észrevette, hogy Ármin rejteni próbálja a csalódottságát, de a hangjából ki lehetett érezni. A férfi erőt vett magán.
– Nem baj, ha mesélsz, tanácsot is kérhetsz, csak az én részemet hagyjuk ki belőle – kérte.
A fiú bólintott, és elfészkelte magát az oldalának simulva, Dávid pedig hamarosan az egyre egyenletesebb légzésére figyelt fel. Mégsem volt kedve megkérni, hogy öltözzön, és menjen. A karja mintha magától mozdult volna, lágyan simogatta a fiú hátát, mire Ármin álmosan morogva húzódott még közelebb.
Dávid nem akarta meghallani a vészharangokat.

Előző

Következő