Tavasz 7. fejezet - Hajnalösvény

dec. 08	Tavasz 7. fejezet
	Írta Ariana

7.

Árminnak zsongott a feje, mint aki órákat ment a körhintán. Álmában sem jutott eszébe, amikor Dávidhoz ment, hogy ez lesz a vége. Most kezdte igazán kapiskálni, mennyi elfojtást rejtegetett előle, és miért küldte el végül úgy, ahogy. Azért sebezte meg olyan mélyen, nehogy ő maga gyengüljön el, Ármin legalábbis képtelen volt elhessegetni ezt a gondolatot. Ott zümmögött körülötte, mint egy bosszantó légy, azzal karöltve, hogy ez a szerelem sosem volt egyoldalú, ahogy ő rosszabb napjain hitte. Csak harcolnia kellett volna érte, nem feladni.
– Geri?
Zsuzsa átható pillantása égette, attól félt, belé lát. Néhány hosszú másodpercig eljátszott az ötlettel, hogy inkább gyorsan lelép, mert a nagynénje biztosan rákérdez majd az anyjánál, ha így folytatja. Magára erőltetett egy mosolyt, de Zsuzsa gyanakvó maradt.
– A szobájában. Tudok segíteni?
Ármin megrázta a fejét, és felszaladt a lépcsőn. Frusztrálta, hogy egyre több gondot gyűjt be, mert képtelen úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Sosem tudott tettetni, igazából értette, az anyja miért jött rá magától.
Gyors kopogás után benyitott. Az unokatestvére az ágyán ült, ölében a laptopjával, de a jöttére azonnal kihúzta a fülhallgatóját.
– Jó, na MOST mi történt? – érdeklődött, alaposan megnyomva a „most” szócskát, érzékeltetve, mennyire gyorsan romlanak Ármin körül a dolgok. Mintha felült volna egy lejtőn száguldó kocsira, amiben a fék nemhogy nem működött, kiszerelték. Ehhez tudta hasonlítani az érzést.
– Hosszú lesz – kezdett bele Ármin. Elmesélte a beszélgetést az anyjával, aztán az eleinte butának tűnő ötletet, hogy Dávidnak önti ki a szívét. Persze Gerire is gondolt, de Dávidot vágyta látni. Akkor nem volt hajlandó bevallani magának, ez mennyire sokatmondó, utólag azonban megtette.
– Szóval ma másodjára jártál nála – összegezte Geri, és jelezte, hogy folytathatná. Ármin megtette, a szavak azonban sokkal nehezebben törtek utat, mint amikor az előzményeket ecsetelte. Aztán hirtelen elhallgatott, de nem azért, mert elfogyott a mondanivalója. Gerire nézett, a fiú pedig ráérzett, mi baja.
– Nem bírtál magaddal?
Ármin elkapta a tekintetét. A szőnyeget bámulta, a kopást a közepén, az íróasztal előtt, ahogy a szék ide-oda csúszkált mindig Geri alatt, és kiette az anyagot. Ő is ugyanígy ingázott az anyja iránti szeretet és a Dávid iránt érzett, haldoklónak hitt szerelem között.
– Ármin? – Geri nem tűnt sürgetőnek, egyfajta gondoskodó türelemmel emlékeztette rá, hogy ő akarta elmondani. Nyelt egyet, de gombócot érzett a torkában. – Lefeküdtetek?
Ármin megrázta a fejét, benedvesítette az ajkát.
– Csókolóztunk – vallotta be végtelenül halkan, mielőtt nevetni kezdett. – Anya szemébe sem bírnék nézni. Maradhatok?
Geri felsóhajtott.
– Holnap suli. Legkésőbb reggel úgyis haza kell ugranod a cuccaidért. Jobb lesz akkor? – kérdezett vissza. Ármin vállat vont, és hátradőlt az ágyon, lehunyta a szemét. Az emlékek egyből utat törtek, újra érezni vélte a férfi kétségbeesett szenvedélyét, az érintését a bőrén. Annyira vágyott rá, utólag nem értette, hogyan állíthatta le.
– A kurva életbe – suttogta, mire Geri füttyentett egyet.
– Hónapok óta nem hallottalak káromkodni. Ez a pasas a legrosszabbat hozza ki belőled. A szakításkor jött csak elő belőled a kocsis – mondta, mire Ármint türelmetlenül felmordult.
– Nem szakítottunk, hiszen együtt sem jártunk.
– Na, ebbe a vitába még egyszer nem megyek bele – emelte fel a kezét Geri, és felkelt. – Ettél már ma? Ahogy ismerlek, nem.
Ármin nem válaszolt. Egy falat sem ment volna le a torkán, pedig éhes volt, a gyomra hangosan megkordult. Ha viszont lemegy vacsorázni, Zsuzsa úgyis megpróbálja kihúzni belőle, mi baja. Inkább az anyját választotta, elvégre előbb-utóbb túl kell esnie azon a beszélgetésen.
– Hazamegyek. Kívánj szerencsét!
Geri azonban elé lépett, megállásra késztetve.
– Bevallod neki a mait? – Ármin sebesen megrázta a fejét. Geri megnyugodva tért ki az útjából. – Megy a drukk, tesó. Aztán írj, hogy mi volt, hacsak nem akarsz tényleg itt aludni.
Ármin villámgyorsan hagyta el a házat, nehogy Zsuzsába fusson. A hazaút viszont kínszenvedés volt, végig meg akart futamodni, az is eszébe jutott, hogy visszamegy Dávidhoz, és megkéri, hogy nála aludhasson. Azonnal elvetette az ötletet, mert még ha a férfi bele is menne, Ármin lehetetlennek tartotta, hogy kibírná vele egy légtérben, főleg a mai után. A csók után, amivel elárulták az anyját.
Megállt a bejárati ajtó előtt, és néhány mély lélegzettel próbálta megnyugtatni magát, nem sok sikerrel. Végül lenyomta a kilincset, és belépett. A ház csendje köré feszült, meglepte, az órájára nézve jött csak rá az okára. Az anyja le fogja szidni, ezt biztosra vette, bár ha a késői hazaérkezésre tudja terelni a témát, már nyert ügye lenne…
– Hazataláltál? – Csilla olyan hirtelen tűnt fel, hogy Ármin ugrott egyet. – Rossz a lelkiismereted?
Bár az anyja gyakran használta ezt a szófordulatot, Ármin ijedten kapta el a tekintetét. Csilla erre felsóhajtott.
– Gyere, beszélgessünk egy kicsit!
Ármin lassan lépkedett a nő után. Vágyakozva lesett a lépcső felé, de a meneküléssel ma már próbálkozott, és csak az időt húzta vele ahelyett, hogy túlesett volna a dolgon. Engedelmesen leült az anyja mellé a kanapéra, de a kezét bámulta az ölében némán, míg Csilla meg nem törte a csendet.
– Szóval jól sejtettem, hogy meleg vagy, ugye?
Ármin lassan, kimérten bólintott. A hangjában nem bízott, különben is attól tartott, ha megszólal, a szavak kéretlenül, az irányítása nélkül buknak át rajta, ezt pedig nem kockáztatta.
– Elmondtad volna, ha nem kérdezek rá?
Ármin vállat vont. Így, nonverbális jeleket adva könnyebb volt, de megemberelte magát, és válaszolt.
– Előbb-utóbb igen.
– Féltél a reakciómtól? – Újabb vállrándítás, mintha zsinóron rángatnák. – Úgy ismersz, hogy kellett?
– Nem.
– Akkor?
Ármin utálta, hogy nem elég az igen vagy a nem. Az összefüggő mondatoknál nagyobb a hibaarány, és ő mostanában túl sok mindent elrontott. Újra az ajtó felé fordult, azon gondolkodva, mit mondhatna, hogy minél hamarabb szabaduljon. Pedig korábban várta ezt a lehetőséget, ezerszer számba vette, készült rá…
– Kényelmetlen, hogy felhoztam?
Ármin azonnal bólintott, majd megrázta a fejét. Végül sóhajtva, épphogy az anyjára nézett.
– Az volt kínos, ahogy felhoztad.
A fiú legszívesebben homlokon csapta volna magát, amiért ebbe az irányba terelte magukat. Tudta, hogy az anyja rá fog harapni, és nem tévedett.
– Azért, mert igaz?
Ármin türelmetlenül a hajába túrt. Csilla azonban elnevette magát, amivel sikerült megdöbbentenie. A fiú nem értette, mégis mi lehet ebben annyira vicces.
– Jaj, te! Ezért nem haragszom. Ezek szerint egyezik az ízlésünk.
Ármin a kezébe temette az arcát, de megállta, hogy frusztráltan beleüvöltsön. Azonnal szabadulni akart.
– Anya, ez halál ciki, szóval szerintem folytassuk máskor – motyogta, reménykedve abban, hogy az anyja meghallja a száját takaró ujjak árnyékában elsuttogott szavakat.
– Jól van – egyezett bele Csilla, de amint Ármin felpattant, hozzátette. – Azért ha van valakid, mutasd majd be!
Ármint az anyjára nézett. A vidám, barna szemekbe, a mosolytól ragyogó arcra. Aztán hátat fordított, és válasz nélkül felment a szobájába. Az árulás savként marta, hányingere lett tőle, megrendülten roskadt az ágyára. A telefonján két ember üzenetét fedezte fel. Gerinek azonnal visszaírt, elmesélte, ami történt. Dávid sorait azonban csak bámulta, és legszívesebben falhoz vágta volna a mobilt.

Ármin belekortyolt a sörbe, és az őt körülvevő embereket bámulta. A tömeg folyékony masszaként lüktetett a tomboló zenében, a fények elmosódott árjában. Felszabadult, nevető arcokat látott maga előtt, egy-egy csábos pillantást, ami néha az ő irányába is vetődött. Legutóbb zavarba jött tőlük, most azonban már nem volt annyira új az élmény, így nem gyakorolt rá akkora hatást.
Elég sokáig nyaggatta Dávidot, hogy hozza el magával. A férfi egyedül akart jönni, kifejezetten közölte vele, hogy ez a nap nem az övé, szórakozni fog, Ármin azonban szépen lassan elérte, hogy beadja a derekát, akkor épp minden értelemben. Már bánta, mert rájött, milyen rossz érzés lesz végignézni, amint a férfi valaki mást visz majd haza magával.
Újabbat kortyolt a sörből. Dávid megjelent mellette, az övének koccintotta a saját üvegét, és csatlakozott a táncolók bámulásához. Ármin arra gondolt, jobb lenne, ha mielőbb hazamenne. Azt mondta ugyan a férfinak, hogy talán ő is felszed valakit, de azóta belátta, hogy ennek semmi esélye. Amíg Dávid mellette van, biztos, hogy észre sem venne senki mást, de amint a férfi magára fogja hagyni, a depresszió úgyis megtalálja, és nem volt az a típus, aki vigasztalásért futna valaki karjába. Patthelyzetben érezte magát.
Dávid megfogta a kezét. Ez meglepte a fiút, egy pillanatra lélegezni is elfelejtett. A lábai maguktól mozdultak meg, ment a férfi után, és megborzongott, amikor a tánctérre érve Dávid a füléhez hajolt.
– Egy kicsit táncolj velem!
Ármin megtette. Engedte, hogy Dávid a derekára fogjon, hogy közel simuljon hozzá, majd megveszett érte, hogy többet érezzen belőle. Akár itt is, vagy akár a mosdóban…
Pontosan tudta, mennyire kétségbeesett, és minden energiáját arra fordította, hogy ez ne látszódjon rajta. Amikor valaki csatlakozott hozzájuk, legszívesebben elrabolta volna Dávidot a srác közeléből, főleg amikor rájött, hogy a férfinak tetszik.
Egy darabig hármasban táncoltak, majd Ármin meglepetésére az ismeretlen hozzá fordult, és a fülébe üvöltött, hogy a zenétől meghallja, amit mond.
– A pasid?
Ármin kelletlenül megrázta a fejét. Nagyon szívesen hazudta volna, hogy de, az övé, Dávid haragját azonban nem kockáztatta. A srác elmosolyodott.
– Nekem a hármas is jó.
Ármin megdermedt. Hirtelen reagálni sem bírt az ötlettől, az ismeretlen pedig jót nevetett rajta, és ezúttal Dávidhoz hajolt oda. Ármin nyelt egyet. Sejtette, hogy ugyanazt mondhatja neki is, mert Dávid ránézett, a pillantása intenzív volt, Ármin szinte fuldoklott a vágytól, ami felé irányult.
Eszébe jutott, hogy talán sosem kap még egyszer ilyen ajánlatot. Néhány másodpercre elcsábult, a képzelete képeket pergetett elé, kéjes élvezeteket ígért. Megrázta magát, és Dávid felé intett, jelezve, hogy elhagyja a helyszínt.
A mosdóba ment, kezet mosott, locsolt egy kis vizet az arcára. A tükörbe bámult, a nevetés kitörni készült belőle, keserűséggel fűszerezve, a tükörben azonban Dávidot pillantotta meg. A férfi mögé lépett, a nyakába csókolt, Ármin kellemesen megborzongott tőle.
– Minden rendben?
Ármin aggodalmat fedezett fel Dávid hangjában.
– Persze.
– Nem tetszett az ajánlat?
Ármin elkapta a pillantását, és épphogy megrázta a fejét. Úgy érezte, magyarázkodnia kell.
– Nem hinném, hogy nekem való. Menj csak, kicsit maradok még.
Még egy mosolyt is magára erőltetett, mielőtt újra a férfi szemébe nézett az üvegen át. Dávid arca kifejezéstelen volt, már-már üres. Aztán megpördítette, és mire Ármin felocsúdhatott volna, a férfi a szájára mart, éhesen és durván.

Előző

Következő