Tavasz 12. fejezet - Hajnalösvény

dec. 26	Tavasz 12. fejezet
	Írta Ariana

12.

Az autóban mindig beszélgetni szoktak, most azonban némán, mereven ültek egymás mellett. Csilla teljesen a vezetésre koncentrált, legalábbis úgy tűnt, Ármin pedig nem mert az első lenni, aki megszólal. Így viszont mintha kétszer annyi ideig tartott volna az út.
– A szobádban folytatjuk – mondta Csilla, miután leállította az autót.
Ármin összerezzent, ahogy a kocsiajtó hangosan becsapódott a másik oldalon, és mély lélegzetet vett, mielőtt ő is kiszállt. Kezdte sejteni, hogy az anyja nyugalma mögött nem kis indulat lapul. Egyenesen a szobájába ment, a fordulóba érve hallotta, hogy a testvérei feltartják Csillát. Hálás volt érte, mert így legalább felkészülhetett kicsit a haragjára.
– Amikor legutóbb rákérdeztem, tetszik-e, már…
Még be sem csukódott az ajtó, Csilla már Árminnak szegezte a kérdést, legalábbis nagy lendülettel elindította, hogy aztán lógjon a levegőben, éles kardként, vádlón. Ármin villámgyorsan megrázta a fejét.
– Nem, a hátad mögött nem… – motyogta bűnbánóan, a tudata mélyére száműzve a hangot, hogy azért mégsem ez a teljes igazság. Ennyi kegyes hazugság belefért. – Csak a szakítás után.
– De azt azonnal, úgy látom.
– Sajnálom.
Ármin lehajtotta a fejét. Soha nem éreztem még magát ennyire rossz embernek. Ugyanakkor sebezhetőnek… Szeretett volna eltűnni a világból, vagy legalább elbújni a takarója alatt, hogy ne kelljen szembenéznie a körülményekkel.
– Sajnálom – ismételte meg. – De annyira hiányzott. Olyan rossz volt nélküle, létezni sem volt kedvem… – A szavak könnyedén, átgondolatlanul gördültek le a nyelvéről, és amikor rádöbbent, már nem számított. Hónapokon át fojtotta magába, Gerinek is csak a lebutított változatát adta elő annak, ami belülről emésztette. – Amíg vele voltam… Nem is tudom. Olyan kerek volt… Még úgy is, hogy végig ott lebegett körülöttünk, hogy amint igazán komolyra fordul, megijedt és kidob. Így is történt. Előre szólt, én csak… annyira akartam… – Nyelt egyet, nehogy kibuggyanjanak a könnyei, de így sem akadályozhatta meg őket. – Sajnálom, tényleg, de amint megláttam, minden újra felkavarodott…
Az anyja leült mellé, végigsimított a karján.
– Ezért nem haragszom. Látom, hogy rossz. Feltűnt, hogy valami baj van, de nem engedtél be a dolgok mögé – mondta halkan, mintha még gyerek volna, és a karjában ringatná. Akkor susogott így neki, amikor szomorú volt. Ármin magára vette a nosztalgiát, mint egy puha kabátot, és beleburkolózott. – Dávidot viszont legszívesebben egy kanál vízben megfojtanám, amiért hülyített. Téged is, és engem is.
– Nagyon megbántott?
– Nem. Az elején voltunk, én nem zuhanok már bele az első szép mosolyba – vágta rá az anyja, Ármin pedig elmosolyodott, még ha érezte is, hogy Csilla nem veszi őt komolyan.
– Akkor miért haragszol rá?
– Mert téged kikészített. Biztosan ez kell neked? És ha megint félredob? – Ármin már nyitotta a száját, hogy elmondja, nem érdekli, Csilla azonban folytatta. – Nekem jöhet azzal, hogy életében eddig te voltál az egyetlen, akibe szerelmes volt, én valahogy kételkedem az őszinteségében.
Ármin megdermedt. Csilla hangja elhalkult az elméjében, percek estek ki, amikor nem figyelt. A szavak úgy zsongtak benne, akár egy megvadult hangyaboly, minden mást elnyomtak.
– Ezt mondta?
– Tessék?
Csillán látszott, hogy már máshol jár.
– Hogy egyedül engem?
A nő hangosan szusszant.
– Igen. Én nem hinném el neki.
– És ha én elhiszem?
Ármin nem akart veszekedni. Ő hinni akart, és ehhez foggal-körömmel ragaszkodott. Csilla láthatta rajta, mert megcsóválta a fejét, és volt ebben a mozdulatban valami furcsa beletörődés.
– Ha tálcán nyújtod át neki a szíved, nem állhatok az utadba. De egyelőre ne is lássam, rendben?
Ármin bólintott. Ezt elfogadta. Csilla magára hagyta, ő pedig végre bedőlt az ágyába, és bár alig múlt dél, elaludt a kimerültségtől.

Dávid egész nap lézengett. Először a lakásban, aztán mivel úgy érezte, ki kell szabadulnia a négy fal közül, az utcán, majd a legközelebbi plázában. Fogalma sem volt, mivel üsse el az időt. Ármin nem válaszolt az üzeneteire, egy hajszál választotta el tőle, hogy felhívja, de gyanúsnak találta a csendet. És félt. Most először kifejezetten félt, hogy ez azt jelenti, a fiú meggondolta magát. Még sosem akarta ennyire, hogy akarják őt.
Megtorpant a mozi előtt, sokáig nézte a plakátokat. Először ezt is céltalanul, aztán lassan körvonalazódott benne, honnan jött a hirtelen érdeklődés. Árminnal eddig nyilvános helyen csak akkor jártak, ha elmentek bulizni. Az, hogy randizzanak, fel sem merült, egészen idáig.
Hezitált a billentyűk felett, aztán végül úgy döntött, mégis megpróbálkozik a hívással. Sokáig csöngött, mire a fiú felvette, Dávid már kis híján feladta.
– Igen?
A fiú hangja furcsának tűnt, Dávidnak pedig leesett, miért nem reagált az üzeneteire.
– Aludtál?
– Aha – motyogta a fiú álomittasan. – Kerestél? Teljesen kidőltem.
– Semmi baj. Csak arra gondoltam… – Dávid itt el is akadt. Furcsának találta a helyzetet, hirtelen mintha megszöktek volna a szavak. – Gondolom, Csilla nagyon nem örülne neki, de szerinted el tudsz szabadulni?
– Most?
– Igen. Elmehetnénk… moziba.
Dávid nem értette, miért fél attól, hogy a fiú kineveti. Az a néhány másodperc, míg nem felelt, teljesen elbizonytalanította a férfit.
– Randira hívsz? – szólalt meg Ármin hitetlenkedve, aztán gyorsan folytatta. – Ha kell, elszököm! Kihagyhatatlan alkalom.
– Gúnyolódsz? – kérdezte Dávid, a fiú azonban felnevetett a vonal végén. A vidámság átragadt Dávidra is, könnyűvé varázsolta, az egész napos feszültség azonnal leolvadt róla. Mámorító volt ez a szabadság.
– Dehogyis, csak majd kiugrom a bőrömből. Hol találkozzunk?
Dávid az órájára nézett, majd a kijelzőn található időpontokat tanulmányozta. Elég szűkös idejük maradt, mivel Árminnak holnap iskola. Ettől a gondolattól egy árnyalatnyit rosszul érezte magát, de nem annyira, hogy visszakozzon.
– Elugrom érted.
Ármin csendesen szusszant, és szinte rögtön tiltakozni kezdett.
– Nem jó ötlet. Anya kérte, hogy hagyjunk neki időt, nem akarom kihúzni a gyufát.
– Akkor felveszlek két sarokkal arrébb.
– Jó.
A megbeszélt helyen várakozott. A rádióból halkan szólt a zene, valami sokadrangú, felkapott sláger, annak a ritmusát dobolta a kormányon, hogy elterelje a figyelmét. Amikor Ármin behuppant mellé az ülésre, öntudatlanul terült szét a mosoly az arcán.
– Bocs, feltartottak – jegyezte meg Ármin. Engedte, hogy Dávid az arcára simítsa a kezét, és közelebb húzza, lágy, bizsergető csókba vonja. A férfinak le kellett hunynia a szemét, hogy ne szédüljön az érzéstől.
Amikor kidobta a fiút, szinte már másnap könyörögni akart neki, hogy jöjjön vissza hozzá. Rengetegszer kapta azon magát, hogy a kezében a mobilja, és az utolsó pillanatban állta meg, hogy feloldja a tiltást. De minden vonzalma ellenére sem tudta megtenni azt a lépést, amivel a kapcsolat járt volna.
– Nem bírtam nélküled – sóhajtotta, amikor elhúzódott. Nem szándékosan mondta ki, Ármint azonban látványosan feldobta vele. A fiú úgy vigyorgott, ahogy még talán sosem látta.
– Csak pár óra telt el.
Dávid nem mesélte el neki, hogy nem erre gondolt, az még nem ment volna. Helyette elindította a kocsit, némaságba burkolózva vezetett a pláza felé.
– És mit nézünk?
– Teljesen mindegy – felelte a férfi hanyagul, a keze lecsusszant egy pillanatra a fiú combjára, megszorította. – A lényeg, hogy veled legyek.
Ármin megilletődve bámult ki az ablakon, Dávid legalábbis megesküdött volna rá, hogy zavarban van. Visszahúzta a kezét, és inkább tovább beszélt, nehogy kínossá váljon a csend.
– Megy valami sci-fi, egy romantikus, valami vígjáték és dráma. Melyik?
– Romantikusra nehezen veszel rá, ha azt Hollywoodban gyártották – jelentette ki Ármin, majd hümmögve felé fordult. – Hogy állsz a sci-fivel?
– Jöhet.
Kikérték a jegyet, egy popcornt, két kólát. Dávid nem volt éhes, annyira rágcsálni sem szeretett, különben is biztosra vette, hogy a kezét úgysem bírná levenni a fiúról. Valami hasonló is történt, mert amint lekapcsolták a lámpákat, összefűzte az ujjaikat a sötétben. Ármin kicsit megdermedt, érezte a reakcióján, mennyire meglepi őt, de addigra túljutott azokon az akadályokon, amikről korábban azt hitte, megugorhatatlanok. A szájához húzta Ármin kezét, belecsókolt a tenyerébe. A fiú ránézett, aztán halványan elmosolyodott. Valamikor a film közepén a vállára hajtotta a fejét, puszit nyomott az állára. Amikor azonban a férfi merészebbé vált, és ujjai a combja belsejére siklottak, Ármin kuncogva suttogott a fülébe.
– Viselkedj!
Dávid megtette. Voltaképp ennyivel is tökéletesen beérte jelenleg. Első alkalommal ért úgy a fiúhoz, hogy visszafogta a vágyát, pedig ott lüktetett a bőre alatt. Tudta, hogy választhatta volna azt is, hogy menjenek hozzá, ahogy azt is, hogy a mozi után haza fogja vinni Ármint, és maximum csókig jutnak. Nem bánta.

Előző

Következő