Végzetjel 19. fejezet - Hajnalösvény

okt. 29	Végzetjel 19. fejezet
	Írta Ariana

19.

A torkomban dobog a szívem, és nem gondolom, hogy amiatt, jó helyre kerülünk-e, hanem pontosan attól félek, hogy sikerül a varázslat. Ettől nevetségesen gyávának érzem magam, de nem tudok tenni ellene. Egyszerre rettegek, és vagyok izgatott.
– Készen állsz? – kérdezi Rhys, miközben megáll velem szemben. Cserbenhagy a hangom, így csupán lassú bólintásra futja tőlem. Rhys láthatja rajtam, hogy legszívesebben halogatnám a hazatérést, mégsem teszi szóvá. Az idő szorongat minket, nincs lehetőségünk rá, hogy kibúvókat keressek. Bár tartok a családom reakciójától, ha rajtakapnak, Rorger egyértelmű küldetéssel bízott meg, nem visszakozhatok.
Rhys a kezét nyújtja felém. Megkapaszkodom benne, végigsimítom az ujjait, meglepetten pillant fel, de már el is engedem, a keze fölé tartom a sajátom. Jobb szeretem, ha ilyenkor átölel, de most épp bevetünk mindent, amivel irányíthatjuk az örvényt. Ha kettőnk közé szorul, talán nem jár annyira lehetetlen, hibákkal teli táncot.
Megnyitom a kaput, áthúzom rajta Rhyst, mielőtt bezárulna. Le kell csendesítenem az elmém, mielőtt elhinném, hogy valóban itthon vagyok. A táj ismerősként köszönt, szinte semmit sem változott, muszáj körbefordulva megcsodálnom. Rhys egy darabig hagyja, aztán szelíden megragadja a karom, és lehúz a fűbe. Emlékek rohannak meg, felidézem, ahogy réges-rég itt feküdtünk, összegabalyodva, miközben fogalmunk sem volt, mit akarunk egymástól. Akkor elképzelhetetlennek tűnt az erős kötelék, ami kialakult köztünk, a szerelem, ami egybefont minket. Nem hittem igazán a Végzetben.
– Jobb lenne megvárni, míg beesteledik – ajánlja Rhys. Igaza lehet, mert amikor közelebb csúszok a dombon, látom, mekkora nyüzsgés van a vár körül. Sokkal nagyobb, mint általában, arra jutok, hogy talán vendégeket várnak. Rosszkor érkeztünk, ez kétségtelen.
– Nagyon nagy a jövés-menés – állapítja meg ugyanezt Rhys, a hangjában csupa kérdés, pedig nekem nincsenek válaszaim. Túl rég jártam itt ahhoz, hogy tisztában legyek az eseményekkel.
– Nem lesz egyszerű bejutni – sóhajtom némi megadással. Rhys morcosan szusszan mellettem, de tudom, hogy nem rám mérges, csupán ő sem számított ráadás nehézségekre.
A várakozás kimerítő. Fekszünk a nyílt ég alatt, mindenféléről beszélgetünk, közben feszülten figyelünk, nehogy bárki észrevétlen a közelünkbe férkőzzön, mert ha most felfedeznek, oda a lehetőség. A fű hatalmasra nőtt, eltakar, amiben némileg az én kezem is benne van, mert segítettem neki a növekedésben. Rhys arcára olyan csodálat ült ki, amin azóta is mosolyognom kell. Nem várta, hogy ilyen hamar szót értsek a földdel, és be kell valljam, én sem. A szükségben talán gyorsabban tanul az ember.
Amikor végre elcsendesedik a környék, felkeltem Rhyst. Néhány órája elaludt az unalomtól, vagy csak erőt gyűjtött, nem faggattam, a békés pihenése többet ért, mint a válaszok. Most viszont talán itt az alkalom arra, hogy nekiinduljunk, a legtöbb ablakban elaludtak a fények.
Rhys könnyen ébred, bár pár napja sokkal mélyebb álomba merül, mint régebben. Azt mondta, én úgyis vigyázok rá, nincs mitől félnie. Ez számomra felért egy szerelmi vallomással. Az eskü óta a boldogságom amúgy is leírhatatlan.
– Továbbra is a könyvtárat javaslod? – kérdezi, és amikor bólintok, elfogadja a döntésem. Szeretném látni a nagyanyám, de attól tartok, utána esélyünk sem lenne belelesni a könyvbe, az pedig jelenleg minden másnál fontosabb.
– A konyhán át megyünk. Kövess, ne maradj le, de szerintem biztonságosabb, mint bármely más útvonal – magyarázom, teljesen feleslegesen, mert úgyis követni fog.
– Rád bízom, te ismered ki magad – feleli, bennem pedig szétárad a játékosság.
– Mondja a fiú, aki mindig beszökött hozzám.
Rhys elmosolyodik. Magához húz, megcsókol, feltöltekezem az érintésből. Amikor felkelek, a kezemet nyújtom, talpra rántom őt is. Óvatosan haladunk, a sötétség elrejt minket, ma éjjel a hold is rejtekezik, mintha segíteni akarna nekünk. A növényzet hallgat rám, eltakar, de rengeteg energiát követel cserébe, kifulladok, mire a fal takarásába érünk. Rhys pillantása aggodalmasan fut végig rajtam, de egy legyintéssel jelzem, hogy nincs miért aggódnia. Halkan benyomom az oldalajtót, és besurranok a saját házamba, mint valami tolvaj.
Az ételek illata elbódít, nehezemre esik leküzdeni a honvágy fojtogató béklyóját. Mélyet szippantok a levegőből, a tekintetem megtalálja a lábasokat, nehéz szívvel indulok tovább. Néhány hónapja biztosan megdézsmáltam volna a tartalmukat, már csak heccből is, mert biztosan nem küzdenék éhséggel.
A cselédjáraton át megyünk, annyira nesztelenül, amennyire lehetséges. A kastély csendes, ha akad is, aki még ébren van, elfoglalja magát. Senki sem számít ránk, a félelem mégis görcsbe szorítja a gyomrom. A hűvös falnak nyomom a tenyerem, megtámasztom a fejem, mielőtt kilesnék ismét az emeleti folyosóra. Továbbra sincs mozgás, a könyvtár néhány méter, az is csodával határos, hogy ilyen messze jutottunk. Hátra sem nézve kitapogatom Rhys kezét, megszorítja, mielőtt lendületet veszünk, és végigosonunk a folyosón. Rimánkodom, hogy üres legyen a könyvtár, gyűlölném, ha a célnál érne véget csúfosan a kaland.
Amint bezáródik mögöttünk az ajtó, halkan nevetünk. Sötét van, némaság, csupán kettőnk kapkodó lélegzete hallatszik. A jégfényt hívom segítségül, gombócba gyúrom, Rhys gyakorlott mozdulattal kapja el, hogy nyugodtan keresgélhessek. A Jégkönyv egy eldugott sarokban áll, hacsak nem mozdították el azóta. Emiatt azonban hiába aggódom, mert ugyanott találom, mint legutóbb. Súlyos kötet, többszáz oldalas, régebbi, mint arra bárki emlékszik. Megbűvölten állok előtte, szavakat fogalmazok, pedig butaság, hogy engedélyt kérjek tőle, mielőtt megérintem. Mégis ezt teszem, halkan motyogva kérem a bocsánatát, majd végigsimítok a gerincén. Beleborzongok a jegességbe, ami belőle árad.
– Hozzá ne érj! – figyelmeztetem Rhyst. Megszeppenve pislog rám, mire suttogva magyarázni kezdek. – Fogalmam sincs, mi történik, ha egy tűzmágus megérinti, de nem próbálnám ki.
Nem szól semmit, valószínűleg igazat ad nekem. Óvatosan lapozni kezdek, a lapok túlságosan hangosan súrlódnak, bosszantóan lassan megy így. Még sosem nézhettem bele, csupán távolról csodálhattam, ha lenne rá időm, biztosan elolvasnám, annyi érdekesség lapul benne. A történelmünk, a szokásaink, a jövendölések, amelyekre eddig csupán utalásokat kaptam. Ha jól sejtem, a végzetjelről is ír, az a fejezet kifejezetten érdekel. Amint ez eszembe jut, mintha a könyv súgni akarna, az az oldal következik. Megremeg a kezem, miközben a sorok felett futtatom.
– Mit találtál? – érdeklődik Rhys, én azonban csendre intem, hogy értelmezhessem az írást.
– A végzetjelek régen ígéretek voltak, nem szerelmi kötések – osztom meg vele. – Nem kellett, hogy azzá váljanak, de a közös út összekötötte a feleket, óhatatlanul kialakultak a kötések.
– És mit ígértek? – faggatózik izgatottan. Nem szívesen ábrándítom ki, de nem tehetek mást.
– Közös sorsot. Ennél többet nem ír. Vagy várj! – Észreveszem a nagyon apró betűket lejjebb, a szépen rajzolt minták alatt. Nehéz a szívem, amikor folytatom. – Ha beteljesül a végzet, a fonal megszakadhat.
Rhys csendben van, nem merek ránézni. Ha tudja, talán nem jutunk el az esküig, lehet, hogy megbánta a hirtelenségét.
– Ez vajon mire utal? Halálra?
Nem ezt a kérdést vártam, de nem könnyebbülök meg tőle, főképp, hogy nincs válaszom. Megrázom a fejem, és folytatom a keresést, sokkal figyelmesebben, de nem találok további magyarázatot.
– A keveredésről ír még, hogy bizonytalanná és kezelhetetlenné teszi a jeleket, így mindenképp kerülendő. – Rhysre pillantok, az arcára van írva, mit gondol erről. – Már értem, miért reagáltak olyan hevesen anyámék. Mindig azt mondták, az erők egymás ellen fordulnak, és elpusztítanak minket. Innen jött az erős hit. Amit a könyv tartalmaz, szentírás.
– Továbbra sem hiszek ebben – jegyzi meg Rhys, de ennél többet nem fűz hozzá.
Hajnalodik, mire megakad a tekintetem egy szépen munkált, gyönyörű kulcson. Rhys egyből éberebb lesz, izgatottan tartja közelebb a fényt. Ő is érzi, hogy megtaláltuk, amit kerestünk.
– Ez a mi jelünk! – suttogja borzasztóan halkan, ha nem állna ilyen közel, esélyem sem lenne meghallani.
Igaza van. A jel egyértelműen ugyanaz, mint a miénk, bár kiterjedtebb, virágok és szél veszi körül, a minta mintha mozogna, formálódna, aminek semmi értelme. Talán a fáradtság játszik velem, de amikor Rhysre sandítok, a döbbenete világosság teszi számomra, hogy nem képzelődöm.
– Mit ír? – kérdezi. A nyelv ezúttal sokkal régiesebb, nehezen megfejthető, nem csoda, hogy nem érti elsőre.
– A világok kulcsa ott lapul, hol a szív jég, az elme tűz. Vagy várj, nem teljesen – súgom vissza a bizonytalan választ. – A világok kulcsa… – ismétlem türelmetlenül. – Ahol a szív jég, az elme tűz, helyet cserél, összefűz. Ennek semmi értelme.
– Megfejtjük később. Ennyi? – sürget Rhys. – Van valami arról, hol ez a hely?
– Nincs hozzá térkép! – csattanok fel az indulathoz képest meglehetősen halkan. – Egyik kulcs, másik zár, vagy kinyílik, vagy bezár – olvasom tovább. – Nem szeretem a rejtvényeket – panaszkodom. Rhys hozzám simul, tanácstalanul tanulmányozza a rigmust. Lapoz egyet, de a következő már másról szól. Duzzogva fordul az ablak felé, én is látom, mi aggasztja.
– Közeleg a hajnal. Mennünk kell. Talán a nagyanyád segít.
– Holnap éjjel visszajövünk – jelentem ki, mielőtt bezárom a könyvet. Furcsamód nem ontja magából a port, pedig ilyen öreg kötettől azt várnám. Még egyszer végigsimítom, mielőtt ellépek tőle. Megesküdnék rá, hogy beszél hozzám, akár a víz régen, de nem értem.
Követem Rhyst. Nem lep meg, hogy elsőre megjegyezte az útvonalat, hálás vagyok érte, mert így koncentrálhatok arra, nehogy valaki elkapjon minket. Mire tisztes távolságba, a fák közé érünk, teljesen kimerülök. Lerogyok a földre, az egyik törzsnek támasztom a hátam, Rhys lehuppan mellém.
– Aludj! – kéri lágyan, én pedig azonnal szót fogadok. Az ölébe bújok, a combjára hajtom a fejem, a nap első sugarai így érnek.
– Ez a kötelék nem szakadhat el – hallom meg a hangját. Halkan beszél, mintha még mindig a könyvtárban lennénk, de sejtem, hogy nem a felfedezéstől való félelem miatt motyog, hanem zavarban van. – A részem vagy, a részed vagyok. Megígértük az örökkét.
Elmosolyodom. Megkeresem a kezemmel az övét, az ujjaink gyenge láncot alkotnak, megkapaszkodom bennük. Azt ígértük, örökké.

Előző

Következő