Már másodszor hívom Charlie-t, mert egy hete nem is hallottam felőle. Hosszasan kicseng, mire végre felveszi és beleszól:
– Szia!
– Szia! – köszönök én is, aztán egyből a lényegre térek. – Ráérsz holnap?
– Hm… Még nem tudom.
Szórakozottan cseng a hangja, nehéz eldönteni, pontosan hogyan értsem a válaszát.
– És mikor fogod tudni?
– Nem tudom… – feleli sejtelmesen, és kezd derengeni, hogy valószínűleg rám nincs ideje.
– Keresselek még, vagy épp lerázol? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, nehogy én értsem félre, de csak zavart torokköszörülést kapok. Elég egyértelmű a helyzet, de akkor már zárjuk le, mert nem szeretem a befejezetlen dolgokat. – Nem gond, nyugodtan mondd meg, nem akadok ki.
– Oké – sóhajtja a telefonba. – Az a helyzet, hogy szerintem mi nagyon mást keresünk.
– Igen, ez elég valószínű – helyeselek. – Akkor ennyi?
– Ja.
– Jól van.
Elköszönünk. Bontok egy üveg bort, és azon gondolkodom, hogy ez most mit is jelent számomra. Tényleg nem hat meg a dolog, mert ezt vártam már az elején. Pontosabban semmit sem vártam, eleve úgy kezdtem bele, hogy minden kötöttség nélkül jól fogom érezni magam. Ez össze is jött, úgyhogy nincs okom panaszra. Azt hiszem, kezdem felismerni, hogy nem minden alkalommal kell rögtön a szerelmet keresnem valakiben. Vannak helyzetek, mikor egyszerűen csak fejest kell ugranom abban a tudatban, hogy hamar elhaladunk egymás mellett. Meg kellene tanulnom, hogy ne akarjak görcsösen ragaszkodni az emberekhez, és ha így nézzük, jó úton haladok. Ki tudja, talán épp most botlok bele abba, akit igazán keresek…