5.


Már egy napja nyalogatom a sebeim. Lucynek nem veszem fel a telefont, akkor sem, ha tudom, hogy hétfőn ezer halállal halok majd ezért a húzásért. Az egyetlen bibi, hogy most még ez sem érdekel. Mondanám, hogy teljes nyugalommal cseszek mindenre, de ez elég erős túlzás lenne, mivel egyfolytában azon pörgök, hogyan hozzam rendbe ezt az elbaltázott szituációt úgy, hogy ne ziláljam szét senki életét. Csak épp tippem sincs.
Nem tudom eldönteni, melyikünk volt a nagyobb hülye. Én, amiért azt hittem, Danny komolyan érez irántam valamit, és felhúztam magam, amiért mégsem, vagy ő, amiért tényleg csak ennyire tartja magát. Közben pedig igen, ki akart használni, amit egyébként baromira élveztem volna tovább, ha nem kezdek lelkizni. Ami voltaképp még engem is megijesztett, mert hát valljuk be, az oka csak részben az, hogy ő Lucy öcsikéje. A másik fele viszont abban keresendő, hogy okos, szexi, és úgy az ujja köré csavart, amennyire még soha senkinek sem sikerült, és ha megveszek, sem jövök rá, hogyan csinálta. Márpedig én nem leszek szerelmes. Na jó, ettől megfájdul a fejem.
Épphogy felpillantok a kopogásra. Semmi kedvem senkihez, pedig úgyis csak anyám lehet az, más nem nyitja rám az ajtót. Végül sóhajtva felkelek, hogy aztán odafagyjak a küszöbre.
– Te meg mit keresel itt?
– Imádom, hogy ennyire örülsz nekem – húzza el a száját Danny, de még épp időben nyúlok érte, mielőtt sarkon fordulna.
– Jó, bocs, úgy értem, fizikailag itt. – Pislog kettőt, én pedig átfogalmazom, miközben behúzom a szobába. – Mármint hogy jöttél be?
– Anyukád engedett be. Pont szálltak be a kocsiba, amikor ideértem – árulja el, én pedig lesápadok. Remek, ezek szerint apámmal is összefutott, bár nyilván ez semmit sem jelent. Az sem biztos, hogy a faternek feltűnt, néha még az én létezésemről is elfeledkezik. Csak hát nyomorultul paranoiás vagyok. – Mivel nem tudom, hányadán állsz, így azt hazudtam, Lucy szülinapjára készülünk.
– Egy hónappal előbb?
– Nagy buli lesz – vonja meg a vállát vigyorogva, aztán rögtön elkomorodik. – Elmondod, miért vagy rám ennyire dühös?
– Már nem vagyok.
– Jó, akkor miért voltál – vágja rá türelmetlenül. Ez a makacsság ismerős, Lucy dettó ugyanez, úgysem fogom tudni lerázni értelmes magyarázat nélkül, mégis vagyok olyan gyökér, hogy megpróbáljam.
– Számít ez?
– Nekem nagyon – feleli, de nem neheztel, inkább csak kitartó, még egy mosolyt is megenged magának, amivel viszont kizökkent. – Ha őszinte leszel hozzám, én is az leszek. Miért rágtál be annyira?
– Mert hülyeségre készülsz, és nem tudlak megakadályozni – rántom elő a szokásos kártyát, amitől azonnal totál idiótának érzem magam. Ez pont annyira volt átlátszó, mint az ablak pucolás után. Francba.
– Ennyi? – vonja össze Danny a szemöldökét. Csínytevő kölyöknek érzem magam a hangsúlyától, az az érzésem támad, mintha ő lenne az idősebb kettőnk közül. Talán mert én sosem növök fel, ahogy mindenki mondogatja. Na de akarom én azt? – Tényleg? Semmi mást nem látsz bennem, csak egy megóvandó kisfiút?
Lassan megrázom a fejem.
– Azért ez nem ennyire egyszerű – sóhajtom, mire felcsillan a szeme.
– Tetszem? Ugye, erről van szó?
– Igen, de ez semmin sem változtat – mondom, ezzel viszont le is töröm a lelkesedését, összezavarodva bámul rám.
– Miért? Mégis miért rázol le?
Nem értem, hogyan nem egyértelmű számára, mi a fő visszatartó erő. Vagyis az egyik, a másikat akkor tudná, ha ismerne.
– Nem nyilvánvaló? Összekavarunk, te megsértődsz, Lucy pedig berág rám. Bocs, de nem éri meg a dolog – magyarázom, mint egy kisgyereknek, amiért kapok is egy nagyon csúnya pillantást. Egy durcás, édes kisfiúnak tűnik, ezen a ponton pedig majdnem lefejelem a falat.
– Köszi.
– Egy dugás sem ér annyit, hogy elveszítsek egy barátot – közlöm most már nyersebben, de várakozásommal ellentétben egyáltalán nem akad ki, sőt teljesen nyugodt a hangja, amikor ismét megszólal. Úgy tűnik, az összes ideg engem esz meg a szobában.
– Miért hiszed, hogy ennyi lenne?
– Mert nem lehet több. Részemről nem.
Elnémul. Kiül az arcára a döbbenet, jó néhány pillanat eltelik, mire magához tér belőle.
– Ezt most hogy érted?
– Nem keresek kapcsolatot.
Gyorsan összerakja a képet, csak épp elhinni nem sikerül neki. Ha egy kicsit is hasonlít a nővérére, akkor a romantikus lelkének túl sok az elfogadás. Ha én töröm össze az illúzióit, tuti megutál.
– Elszórakozol azzal, aki az utadba esik, és ennyi? De biztos volt már komoly próbálkozásod…
– Nem – szakítom félbe. Elképed.
– Soha?
– Soha.
– Nem is hiányzik? – próbálkozik tovább. Irigylem a kitartását, a gond csak az vele, hogy már kezd bosszantani, mert fájó ponton tapos.
– Dehogynem, csak épp nem fér bele. Biztos jó lehet, de nem engedhetem meg magamnak. Ha apám rájön, repülök.
Felismerés csillan a tekintetében, lassan bólint. Hát, legalább érti, miről beszélek, ez is valami. Nem mintha mást feltételeztem volna, mert ha épp nem teljesen logikátlanul viselkedik, okos srác. Az a baj, hogy emellé átkozottul jóképű is, és kedvelem. Azt hiszem, pont az a típus, akivel tényleg kezdenék, csak épp pár év múlva. Az élet szívás.
– Így nem veszélyesebb, kalandokkal? – szólal meg, és újra rám pillant. Megvonom a vállam, mert valahol igaza van.
– Az még letagadható. Ha valaki folyamatosan körülöttem van, az már gyanúsabb – válaszolom, de nem úgy tűnik, hogy egyetértene velem. Igazság szerint nem is vártam.
– Így tervezed leélni az életed?
– Dehogyis. Addig akarom kihúzni, míg elvégzem az egyetemet. A pénze nem kell, utána csak elboldogulok – válaszolom, és ezzel végképp elegem lesz a témából. – Most te jössz.
– Hm?
– Az őszinteséggel. Mennyi volt belőle színjáték? – érdeklődöm, miközben nagyon igyekszem elnyomni a hangomban rejtőző izgatottságot. Elvégre én magam mondtam, hogy nincs jelentősége, nem?
– Semennyi. Nem úgy értettem, nem csak túlesni akartam rajta, sőt ez eszembe sem jutott. Már amennyire az eszem egyáltalán jelen volt – neveti el magát, és én is megengedek egy mosolyt. Hát, ami azt illeti, a tegnap nagy részében az én agyam sem működött. – Csak nem akartam, hogy megint leállj. Semmi összefüggés nem volt a pénzzel, de tény, hogy jól jönne. Esküszöm, nem azért akartam, hanem mert tényleg vágytam rád. Ami azt illeti, még mindig. Én miért nem vagyok jó legalább egy alkalomra?
Annyira intenzív a tekintete, és én baromnak érzem magam, amiért visszautasítom. Épeszű pasi nem tenne ilyet, de mindig is tudtam, hogy én nem vagyok az.
– Ennyit akarnál?
Megrázza a fejét. Hát, pont erre tippeltem.
– Épp ezért. Sértődés lenne belőle, mosolyszünet, Lucy pedig kettőnk közé csöppenne, és ezért nem bocsátana meg nekem.
– Ez lehetséges.
Őszintén szólva, jólesik, hogy megérti és elfogadja a döntésem. Ha nem erről lenne szó, véletlenül sem mondanék nemet. Sőt, még így is baromi nehéz.
– És azt sem hinném, hogy te komolyat keresel, a terveidet tekintve – teszem hozzá, mire ismét elmosolyodik. Egy árnyalatnyit közelebb mozdul, a szemembe néz, nekem pedig egyszerre szárad ki a szám és bizsereg végig a testem.
– Gondolod, nem mondanék le róluk? – suttogja, szinte alig hallom meg. – Tudok titkot tartani.
Mintha a torkomban dobogna a szívem. Nehezen bírom megformázni a szavakat, annyira nevetségesen elgyengülök. Arra gondolok, ez kicsit egy elcseszett romantikus filmre hasonlít, de még csak röhöghetnékem sem támad.
– Nem, Danny. Sajnálom, de nem.
– Akkor legalább azt add meg, amire vágyom. Csak egyszer.
A szemembe néz, de nem mozdul, ezúttal tényleg enyém a választás. Talán pont ezzel vesz le végleg a lábamról. Eddig mindig ő kezdeményezett, most azonban én csókolom meg őt. Szomjazva viszonozza, most először nem fedezek fel benne semmi bizonytalanságot, nagyon is tudja, mit akar. Pont ugyanazt, amit én.
Mire eljutunk az ágyig, már egyikünkön sincs ruha. Nincs kifejezetten jó teste, mégis totál bezsongok, amikor az ágyra lökve végigpillantok rajta. Aztán magára húz, és semmi nem érdekel tovább, csak a forró bőre az ajkam és a tenyerem alatt, a zihálása a fülemben. Elveszek…


Jólesik heverészni. Danny félig rajtam fekszik, lustán simítom a hátát, és közben azon merengek, hogy ilyenkor már vagy nagyban beszélgetek, vagy öltözöm. Most viszont élvezem a csendet, valahogy olyan… meghitt. Igen, ez a jó szó rá. És furcsa, mert a saját plafonomat látok, ami még sosem fordult elő, legalábbis nem szex után.
Danny felkönyököl mellettem, automatikusan követem a mozgolódást a tekintetemmel.
– Min gondolkodsz?
Először csak hümmögök, aztán elvigyorodom. Végül is, a válasz tök egyszerű, csak épp veszettül nevetséges.
– Hogy felavattuk a szobám.
Danny először értetlenül vonja össze a szemöldökét, és nekem akaratlanul az jut eszembe, hogy baromi szexi így. Jól áll neki a homály, ezen a megállapításon viszont majdnem felvonyítok. Azt hiszem, lerészegedtem a szextől.
– Mi? Itt még soha nem?
– Nem – felelem, miközben elégedetten nyújtózok egyet. Nem, továbbra sem akaródzik felkelni. Úgy tűnik, Danny is hosszútávra rendezkedett be, legalábbis még mindig csak bámul rám, bár azóta leesett neki a nyilvánvaló. Nos, legalább nem találta el…
Ha ilyen hatással van rám, asszem megtartom.
– Hűha.
– És te min gondolkodsz? – dobom vissza a labdát, mire zavar költözik az arcára. Elfordul tőlem, a párnámat bámulja, nekem pedig kezd elszivárogni a jókedvem. Kár érte, élveztem a társaságát.
– Hogy megcsókolhatlak-e még egyszer, vagy öltözzek, és szép csendben párologjak el.
Halkan beszél, szinte már esetlenül, sőt annyira aranyosan, hogy legszívesebben…
Óvatosan megragadom a tarkóját, és magamhoz húzom. Nem ellenkezik, belesimul az érintésbe. Mielőtt észbe kapnék, az ujjaim táncot lejtenek a bőrén, a percek óta tartó csókot nyögés szakítja félbe. Hoppá.
Eltolom magamtól, kábán pislog rám, aztán újra a párnámat tanulmányozza, pedig nem tudom, mi lehet rajta annyira izgi, egyszínű. Danny megdob még egy mosollyal, sőt egy apró szájrapuszival is, aztán felkel mellőlem, én pedig bambán figyelem, ahogy öltözni kezd. Azon filózom, meg kellene-e állítanom, de mielőtt döntésre juthatnék, már minden ruháját magára vette. Kár, szívesen gyönyörködtem volna még a látványban.
– Én nem árulom el Lucynek. Rád bízom, te elmondod-e vagy sem. Egyik verziót sem bánom – szólal meg, én pedig viszonylag nehezen fogom fel a szavait. Végül bólintok. – Azért kikísérsz?
– Persze – válaszolom, majd gyorsan megkeresem a cuccaim. Nem egyszerű művelet, mert a szélrózsa minden irányában hevernek. Danny nagyon heves, de egyáltalán nem praktikus, ha vetkőztetésről van szó… majd idővel belejön.
Egészen addig csend honol köztünk, míg a bejárathoz nem érünk. Ott Danny megtorpan, és az ajtófélfának támaszkodva, lustán elmosolyodik.
– Én jól éreztem magam. Remélem, nem voltam nagy csalódás.
– Egyáltalán nem – felelem őszintén, kicsit talán meglepve. Jó, nem is kicsit, hanem nagyon. – Miért hiszed, hogy csalódtam?
– Nem tudom, hirtelen gondolat volt – vonja meg a vállát. – Tudod, tapasztalatlanság. Tuti bénáztam.
– Önbizalomhiányra nincs okod, szóval nyugi.
Elvigyorodik, és gyorsan megcsókol még búcsúzóul, aztán mire reagálhatnék, már ajtón kívül van. Bejön helyette az ép eszem megtépázott maradéka, és képzeletben lekever egy pofont…
Ó, a fenébe…


Gyáva nyuszi vagyok. Lucy nemsokára csatlakozik hozzám, én pedig lázasan dolgozom valami szökési terven. Nem fogok tudni a szemébe hazudni, de nagyon nem akaródzik felfedni előtte az igazságot. Akkor sem, ha tudom, hogy voltaképp nem zavarná a dolog.
– Még mindig szörnyen festesz – jegyzi meg, amikor leül mellém. Kecsesen megrántom a vállam, és mogorván kavargatom a kávénak nevezett büfés istencsapást. – Elárulod végre, mi történt?
– Nem alkalmas a helyszín – vágom rá, Lucy pedig hangosan felsóhajt.
– Akkor órák után nálam – jelenti ki, és mielőtt tiltakozhatnék, hozzáteszi. – Nincs kifogás.
– Jó.
Aztán úgy kullogok utána az utcán, mint aki a kivégzésére készül, amiért nyilván hülye vagyok, mert túldramatizálom. Sőt, maga vagyok a dramaqueen modernkori kiadása. Csak szebb.
– Annyira szótlan vagy, hogy kezdek aggódni – vigyorog rám Lucy, de csak egy morcos pillantást küldök felé. – Komolyan, Ed, mi az isten van veled? Annyira nem lehet súlyos a helyzet, hogy így bezárkózz.
– Nem az – felelem némi gondolkodás után, miközben ő a kulcsát keresi a táskájában, sikertelenül. Amekkora az a tatyó, itt ragadtunk a következő fél órára a bejárat előtt. Végül megunja, és becsenget.
– Akkor? – fordul felém, de nincs érkezésem reagálni, mert az ajtó hatalmas lendülettel kitárul, én pedig gyökeret eresztek.
– Sziasztok! – köszön ránk vidáman Danny, a tekintetében huncut fénnyel. Hosszú másodpercekig még levegőt sem veszek, aztán megszakad a varázs, amikor hátat fordít, majd feltrappol a lépcsőn. Csak így, szó nélkül.
– Hahó, föld hívja Eddyt! – hallom meg Lucy hangját, mire megrázom magam. A csaj úgy vigyorog rám, mintha komplett idióta lennék, és igaza is van. Pont úgy viselkedek, mint egy szerelmes tini.
– Hagyjál már! – morranok rá, mire kiröhög, mielőtt beljebb húzna.
– Gyümölcslé?
– Rakj bele vodkát is! – kiabálok utána, amikor eltűnik a konyhában. Ha Danny nyitott ajtót, akkor senki más nincs itthon, különben tuti nem mászott volna le a kedvünkért. Bár ki tudja, a jelenlegi helyzetben…
Nincs semmilyen helyzet. Csaptunk egy felettébb szenvedélyes éjszakát, vagyis délutánt, és itt a mese vége. Remélem, mindkettőnk részéről.
– Szóval, mi nyomja a pici szíved? – érdeklődik Lucy, miközben felém nyújt egy poharat. Amikor viszont beleiszom, megborzongok. Ez tényleg rakott bele vodkát…
– Egy egész hegy.
– Nem fogom méterenként kibányászni, szóval elmeséled?
Gondolkodom. Szívesen kibeszélném magamból, de nem tehetem. Egyszerűen nem tudom úgy körbeírni, hogy ne áruljam el Dannyt.
– Ne haragudj, de köt az ígéretem.
Haragosnak látszik, a szeme megvillan, de csak tüntetőleg elfordítja a fejét. Na, bajban vagyok.
– És én még segíteni akartam.
Leteszem a poharat, majd hátradobom magam az ágyán, mindezt egy teátrális sóhaj kíséretében. Nem hiszem el, hogy képes a lelkiismeretemre játszani. Rohadtul két tűz között érzem magam, és ebből már most elegem van.
– Na, pontosan ezért nem akarok semmit az öcsédtől.
– He? – kérdez vissza Lucy nagyon értelmesen, és mellém mászik. – Ezt hogy érted?
– Megsértődtél, mert nem mondok semmit.
– Azért vagyok mérges, mert tehetetlennek érzem magam. Mindketten furán viselkedtek, én pedig nem látom át a szituációt. Ha bejöttök egymásnak, mi ilyen bonyolult? – hadarja mérgesen. Ritkán dühös rám, évek óta nem emlékszem komoly alkalomra, épp ezért ennyire ijesztő számomra. A fenébe is, nem bírnám ki, ha tényleg berágna rám.
– Nyertél – adom meg magam. – Elég csúnyán nekimentem, amiért marhaságokat forgat a fejében. Erre közölte, látni sem akar, és takarodjak a szeme elől.
Lucy szemöldöke kecsesen felfelé ível, ha nem lennénk ennyire komoly szituációban, most tuti legalább röhögnék az arckifejezésén.
– Mire készül? – Megrázom a fejem, erre azonban dühösen összepréseli a száját. – A nem létező tököm tele van veletek! Remélem, ha már ilyen hősiesen védelmezed a titkát, legalább meg is óvod attól, hogy marhaságot csináljon!
Behunyom a szemem pár másodpercre, aztán bámulom beleéléssel a plafont. Na igen, tudnék jó módszert, csak hát attól meg én fázom.
– Ahhoz be kéne adnom a derekam.
– Akkor tedd! Nem tudom, mit akar tőled, vidd el egy körre vagy vallj neki szerelmet, csak…
Tudom. Nem fejezi be, de tudom, mire gondol. Oldalra pillantok.
– Tegnap átjött hozzám, hogy megbeszéljük – mesélem, mire Lucy hirtelen szerintem azt is elfelejti, hogy épp kiabált velem. Érdeklődve pislog vissza, én pedig nyelek egyet a nagy vallomás előtt. – Szóval… annyira jól sikerült, hogy az ágyamban landolt.
– Lefeküdtetek?
– Igen.
– Azta – csúszik ki a száján, aztán néma csendbe burkolózunk percekig, míg meg nem unom, és fel nem kelek.
– És itt a történet vége – szólalok meg, majd ahelyett, hogy leharapnám a nyelvem, kiszökik a számon az igazság. – Rossz az időzítés.
Lucy gyanakodva tornázza magát ülésbe, a tekintetéből tudom, hogy teljesen átlát rajtam. Ismer.
– Kezdesz beleszeretni?
Épp ez az, amin nem akartam túl sokat merengeni, erre nemhogy rátapint, két lábban rátrappol. Kiszáradt szájjal bólintok.
– Azt hiszem, ilyen érzés lehet – ismerem be enyhe mosollyal. – Fogalmam sincs, hogyan csinálja, hogy ennyire levett a lábamról.
– Titkos családi recept – vihogja Lucy. – Engem is megtűrsz az életedben, pedig néha az agyadra megyek. Már ha van olyanod.
– Elmész a francba – vágom rá, de azért röhögök. – Ja, ha hímnemű lennél, már megkértem volna a kicsi kacsód – teszem hozzá roppant szellemesen. – A családotok egy átok rajtam. Keresnem kell egy ördögűzőt.
– Szerintem ehhez a pápa is kevés – int le Lucy. Nevetünk, végre ugyanúgy, mint máskor. Mégis ott marad valami furcsa, árnyékként elterülő várakozás körülöttünk…