10.

Dávid gyűlölt szakítani. Talán nevetségesen hangzik, de jobb szerette, ha ő került lapátra. Általában nem is viselte meg a dolog, hamar továbblépett, amikor viszont neki kellett befejezni a kapcsolatot, utána mindig rosszul érezte magát. Ez a helyzet jelenleg halmozottan volt érvényes, mert Csillával tényleg jól működött volna, talán még el is felejtette volna Ármint. Arra gondolt, a sors végtelenül kegyetlen vele. Sőt, velük, mert tudta, hogy a fiúnak is felszakadtak a sebei.
– Megleptél.
Csilla jó néhány másodpercig döbbenten ücsörgött, mire meg bírt szólalni. Az arca leginkább bosszúságot tükrözött az értetlenség mellett, és Dávid remélte, hogy így lesz. A sírást általában ő viselte rosszul.
– Sajnálom.
Csilla mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta, mielőtt hitetlenkedve elnevette magát.
– Semmi jelét nem adtad. Jó, talán pár napja másképp viselkedsz, de azt hittem, sokkolt a család, és pánikolsz.
Dávid megrázta a fejét. A kávéjába kortyolt, mert ennél többet nem szeretett volna mondani, ám Csilla várt valamire, értelmes magyarázatra. Szerencsére Dávid készült.
– A gyerekekkel nincs gond. Aranyosak, jól neveltek.
– Akkor?
– Nem érzem rá késznek magam, hogy akár minimálisan is valaki pótszülője legyek.
Dávid remélte, hogy nem árulta el magát a hangsúllyal. A pótszülőséggel nem lett volna baja, de Árminé? Esélytelen.
Gyorsan folytatta, mielőtt Csilla felocsúdhatna.
– Tudom, azt mondtam, nem gond. Csak épp más tényleg belecsöppenni. Megértem, ha csalódott vagy, sőt mérges.
Csilla keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és ránézett. A tekintete puhatolódzó volt, Dávid viszont ennyivel le akarta tudni, így semmi mást nem szólt. Csilla végül megunta a csendet.
– Jó, értem. Köszönöm az őszinteségedet, bár most nem tudok mit kezdeni vele.
Dávid hátradőlt a széken. Figyelte, ahogy Csilla felkel, és magára hagyja, és áldotta magát, amiért egy kis kávézót választott. A lakásban nem találta biztonságosnak, úgy érezte volna, sarokba van szorítva. A semleges helyszín általában bejött.
Sokáig üldögélt még. Gondolkodott, megüzenje-e Árminak, mi történt, hogy fel tudjon készülni rá. Vagy akár fel is hívhatná, még utoljára hallhatná a hangját. Dávid hatalmasat sóhajtott. Nem bírta ki.
A fiú néhány csörgés után felvette.
– Igen? – kérdezte türelmetlenül, Dávid pedig rögtön megbánta, amiért nem az üzenetet választotta.
– Szakítottunk.
Másodpercekig csend honolt a vonal végén. Aztán Ármin beleszuszogott, Dávid innen tudta, hogy nem tette le.
– Hogy viselte?
– Csendesen – felelte Dávid.
– Értem. – Újabb némaság. – Akkor… szia!
Dávid várta, hogy megszakad a hívás, de nem történt meg. Ő sem bírta letenni, a másodpercek viszont kíméletlenül peregtek. Valamit mondania kellett, mielőtt megőrül.
– Annyira sajnálom – suttogta, és komolyan gondolta. Csak azt nem tudta, pontosan miért kér bocsánatot. Mindenért, talán. A telefon elnémult.
Dávid már bánta, hogy nyilvános helyen van. Fizetett, hazaindult, végül céltalan kódorgás lett belőle, órákon át. Bármennyire zavarta, hogy fájdalmat okozott Csillának, Árminon járt az esze. Akadtak pillanatok, amikor megingott, és azon kapta magát, hogy újra beszélni akar vele. Hogy talán, ha még a fiú benne van, megpróbálhatnák…
Kinevette magát érte. Ezúttal viszont nem az ötletért, hanem a reménykedésért. Ha a fiú helyében lenne, ő szóba sem állna magával. Kizárt, hogy Ármin megtegye.
Hazament. Már bőven besötétedett, mire rászánta magát, mert azt képzelte, emberek között jobb lesz. Nem lett, a magány úgy szakadt rá, mint egy nehéz függöny, és maga alá temette. A lépcsőfordulóba érve azonban megdermedt. Mindenre számított, de arra nem, hogy Ármint a lakás előtt találja, a falnak dőlve, amint rá vár. Az arcára lehetett írva a döbbenet, mert a fiú elmosolyodott.
– Azt hiszem, ez hülye ötlet volt – szólalt meg, de amikor el akart menni mellette, Dávid elállta az útját. Biztosra vette, hogy még a keze is remeg az idegességtől, így nem merte megérinteni Ármint.
– Menjünk be! – ajánlotta.
Alig talált bele a kulcslyukba, szánalmasnak tartotta magát, amiért így viselkedik, Ármin azonban nem mondott semmit, csendben figyelte a vesződését. Az ajtó végre kinyílt, de alig csukódott be mögöttük, Ármin máris közelebb lépett Dávidhoz.
– Van kedved még egy hibához? – kérdezte, és amikor a férfi nem tiltakozott, megcsókolta.


Ez hiányzott. Ármin szinte lebegett az érzésben, próbálta meggyőzni magát arról, hogy valóban megtörténik, és minél mélyebbre száműzni a gondolatot, hogy nem szabadna. Szabad, semmi és senki nincs az útjukban, bár utálta, hogy ez így eszébe jutott. Egyszerűen nem bírt parancsolni magának.
Hiba volt, ezt ő is tudta. Árulás, az anyjával szemben, akár szakítottak, akár nem. Dávid csókja viszont kisepert mindent a fejéből. Nem foglalkozott semmivel, kiélvezte a pillanatot, reszketeg kézzel nyúlt Dávid pólója alá, hogy megérinthesse a bőrét. Türelmetlenül rángatta az anyagot, miközben lerúgta magáról a cipőjét. Letérdelt, a férfiét is kikötötte, Dávidnak csak ki kellett lépnie belőle. Látta a szemében a vágyat, tudta, mit szeretne, ő pedig nem is hezitált. A férfi mellett tanulta a szexet, tökéletesen képes volt hozzá idomulni. Letornázta a csípőjéről a nadrágot, Dávid keze pedig azonnal satuként szorult a tarkójára.
Az ágyba már teljesen meztelenül kerültek. Ármin igyekezett megőrizni a pillanatot, a férfi szívverésének érzését a mellkasán, a mozgását a teste mélyén, a csókjait a nyakán és a száján. Be akarta zárni az emlékezetébe, hogy bármikor elővehesse és újra átélhesse.
Lassan tért vissza a valóságba. Olyan volt, mintha kipukkadt volna a léggömb, amibe zárkóztak, hirtelen zuhantak rá a gondolatok, beledermedt. Feküdt némán Dávid mellett, és viaskodott a késztetéssel, hogy kiszakítsa magát a férfi karjából.
Az órájára pillantott, és rájött, nem húzhatja a végtelenségig, ha el akarja érni az utolsó járatot.
Dávid azonban észrevette a mozdulatot, és visszahúzta, amikor fel akart kelni mellőle.
– Sietsz?
– Kellene – felelte Ármin, a férfi azonban ismét nem eresztette. – Ne csináld ezt!
– Miért? Máskor szívesen maradtál.
A férfi meglepettnek tűnt, Ármin viszont felbosszantotta magát a reakción.
– Ezt nem játszom el megint! Akkor tartóztass, ha nem csak ennyit akarsz tőlem!
A férfi elengedte. Ármin majdnem felnevetett kínjában, amikor rájött, ez mit jelent.
– Sejtettem – sóhajtotta. Dávid azonban az ágya teperte, amikor újabb kísérletet tett rá, hogy felkeljen. – Most mit…
– Szerinted működne? – vágott a szavába a férfi, Ármin pedig elnémult a meglepetéstől. Szüksége volt pár másodpercre, míg tényleg felfogta Dávid mondandóját.
– Eddig is rajtad múlt, nem rajtam.
– Elég sokat változtak a körülmények – világított rá Dávid. Ármin utált igazat adni neki. Amikor hónapokkal ezelőtt többet akart, még úgy tervezte, bemutatja a férfit a családjának, nem rejtőzködik, most azonban…
Ezt át kellett gondolnia.
– Egy darabig titkolhatjuk – felelte végül. Dávid arckifejezése nem változott, a férfi töprengve nézett rá, mielőtt bólintott. – Nem fogsz megfutamodni, ugye? – kérdezte Ármin a biztonság kedvéért. Dávid megrázta a fejét.
– Ezúttal nem. Megbolondított a hiányod.
Ármin felnevetett. A jókedv megállíthatatlanul ömlött szét benne, beterítette a szobát, átragadt Dávidra is. A férfi legördült róla, de szorosan a testéhez simult, a nyakához fúrta a fejét, így aludtak el.
A reggel is jókedvűen telt. Zuhany után ejtőztek, majd ismét szeretkeztek, csak utána jutott eszükbe a reggeli. Árminnak nem volt kedve hazamenni, de nem mert tovább maradni. Így is ki kellett találnia hazafelé valami jó mesét, mert az anyjának este csak annyit írt, nem alszik otthon.
– Holnap találkozunk?
Ármin elmosolyodott. Átölelte Dávidot, mélyen megcsókolta, legszívesebben el sem engedte volna. Sóhajtva lépett hátrébb tőle, hogy kicsit kitisztuljon a feje.
– Suli után beugrom, ha itthon leszel.
– Öt után ráérek.
– Akkor holnap – erősítette meg Ármin, és még egy csókot lopott, mielőtt kinyitotta az ajtót, hogy induljon.
A küszöbön, csengetésre emelt kézzel, Csilla álldogált. Ármin azt kívánta, bár szakadna rá az ég, mert a helyzet letagadhatatlan volt.